Szőke Hedvig
Tonett hintaszékemben üldögéltem,
régmúlt időkön merengtem csendesen.
Önkénytelen behunytam a szemem,
hogy jobban lássam az emlékképeket.
Hagyd, ne gyújtsd még fel a lámpát,
oly nyugodalmas a félhomály.
Csak ülj ide mellém csendben,
s fejtsük fel együtt a régmúlt fonalát.
A cirkuszsátor ott nyújtózkodott
a városka templom melletti főterén.
Pompázatos, hívogató színeivel
olyan, akár indulásra kész léghajó.
Álomország kapuja előtt téblábolok.
Hol lecsendesedik, megpihen a lélek,
Ahol a valóság rég kilökött magából,
de álomországban sem vagyok még.
Ültem a füredi mólón,
talpam alatt a Balaton.
Körülölelt a csöndesség,
lelkem itta a pillanatot.
A tegnap és holnap határmezsgyéjén
álmatagon búcsút int a tegnap már.
Miközben a szemben lévő ház falán
táncot lejt egy halovány fénysugár.
Suhannak mellettem az évek,
s némelykor hallani vélem
a múló idő lágyan tovatűnő,
sejtelmes, finom neszezését.
Gondolataimba belefeledkezve
üldögéltem a langyos félhomályban.
Látszólag oly békés, nyugodt minden.
Csak a szél zörgeti meg némelykor
a kivénhedt, öreg zsalugátereket.
Csisszen-csosszan már a napkelte,
itt-ott bágyadtan pislákol a hajnalfény.
A fák előbújnak éjszakai rejtekükből,
suhogva köszöntik az új reggelt.
Pihe-puha hópihe festette fehérre a tájat,
zúzmara takarta be sejtelmesen a várost.
Üde, áttetsző jégkristály csillog a fákon,
hírül adva fűnek, fának, megérkezett,
itt van végre utolsó hónapja az évnek.
Már nagyon vártunk, kedves december.
Békés nyugalom honol a tóparton.
Minden oly meghitt, csendes.
Tán még a madarak is alusznak
ezen a hűs szeptember reggelen.
Az éj csendjében nesztelen
oson már a pillanat. Hajnalodik.
A derengés némán körbefonja
a komótosan éledező tájat.
Álmosan kémleltem a függönyön át
a néptelen, kihalt, magányos utcát.
Későre jár. Közeleg a holnap már.
Bár pislákol még itt-ott némi világ,
a városka is aludni készülődik már.
Percről percre futnak a percek,
meg nem állva egy percre sem.
Mindig új arcát fordítja felénk,
s tovasurran lágyan az éterben.