Szőke Hedvig
Bolyong a lét,
mint hegyek között a szél,
vagy mint a falevél,
melyet sodor a vad, őszi szél.
Nyitva van a szemem,
mégis alszom,
ilyenkor ott vagyok,
ahol épp lenni akarok.
Hoppácika, zig-zig-zig.
Lacika keservesen sír.
Mikor, ha nem éjszaka?
Ejnye no, te Lacika.
Rab madárnak érzi magát,
ki szívből szeret, úgy igazán.
Rab madárnak érzi magát,
kit szívből szeretnek, igazán.
Hová gurulsz oly sebesen,
te kis pöttyöske?
Hát nem látod,
hogy ott a fűben
egy tüske áll lesben?
Amikor a szív beszél,
azt mondja.
Maradj, mert a búcsúra
nem vagy még kész.
Amikor az ész beszél,
azt mondja.
Menj, hisz vége van rég.
Messze innen, túl a hegyen,
egy elhagyatott kis szigeten
éldegélt egy szomorú szemű,
nem túl eszes remeteember.
Suhannak mellettem az évek,
s némelykor hallani vélem
a múló idő lágyan tovatűnő,
sejtelmes, finom neszezését.
Amikor ott voltam, még nem is sejtettem,
milyen nehéz lesz élni nélküled.
Amikor eljöttem, még nem is sejtettem,
hogy van rosszabb, mint ébredni melletted.
Az izgő-mozgó hangjegyhalmaz
a hófehér papíron
nekem olyan, akár víg táncot lejtő,
sok fura, kis pötty.
A robogó vonatablakból néztem
a szélsebesen távolodó, tovatűnő tájat,
akárha múltba vesző pillanat,
melyről biztosan tudod, a következő
már sohasem lehet ugyanaz.
Ablakom alatt terebélyes, vén diófa áll,
évek alatt együtt öregedtünk, ő meg én.
Kopaszon az ágak, bánatosan suttognak,
levél nélkül védtelenek, s magányosak.
Gondolatban varázsszőnyegen röpültem tova,
miközben a hold puha fénye arcomat mosta.
Városok felett suhantunk a lágy őszi szélben.
Nem hallottam mást, csak saját szívverésem.
Tudtad, hogy az élet szerepjátszások sora?
Olykor gyerekek, szülők, nagyszülők,
főnökök vagy épp szeretők vagyunk.