Szőke Hedvig
Hoppácika, zig-zig-zig.
Lacika keservesen sír.
Mikor, ha nem éjszaka?
Ejnye no, te Lacika.
Mostanra nyoma sincs a nyárnak,
az idő lassacskán őszbe fordult már.
Utcáról utcára sodródva tör utat
a fagyos reggeleket hozó november.
A hatalmas víztömeg
erőteljes morajlással,
haragvón csapódott
a viharvert mólónak.
A fény útjában álltam meg éppen.
S ahogy hosszúra nyúlt árnyékom
kirajzolódott a szemben lévő falon,
mint valami torz, fekete-fehér fotó.
Fázósak a hajnalok,
hidegek a nappalok is már.
Elkél a meleg takaró,
előkerült újra a nagykabát.
Kedvenc évszakom az ősz.
De ma reggel valahogy
oly álmosító, oly fénytelen.
Tán az én hangulatom
ily színtelen, fényevesztett.
Ez a nap sem indult máshogyan,
mint oly sok reggel már.
Üdvözlésre felkészülten
vártam, hogy a Nap is keljen már.
Millió csillag csillan fenn az égen.
S nem tudok betelni e képpel.
Mintha ezer szentjánosbogár
mutatná az utat a sötétségben.
Néztem, ahogy a látóhatár peremén,
a napkorong fáradtan búcsút int.
Soha nem pihen. Valahol a világban
valakiknek még most is ragyog.
A szikrázóan tündöklő reggelen
ablakomon belopódzott a tenger.
Habzsoltam a hűs tengerillatú reggelt,
bőrömön éreztem a sós tengerillatot.
Langymeleg nyugalommal
köszönt reánk a szeptember reggel.
A tópart is meghitt, csendes,
ilyenkor alusznak még az emberek.
Az idő, mint valami démon,
hátunkon cipelteti magát,
ha akarjuk, ha nem, velünk van.
Így van ez, amióta világ a világ.
Ámde a sors mindenkire
más és másfajta köntöst ád.
Ülök a reggeli félhomályban.
Napindító kávémat szürcsölgetem.
Nézem a felhők táncát ott fenn.
Mily áttetsző, mily megfoghatatlan,
nem tudok betelni a látvánnyal.
Tudom, sokat beszélek. Mondják.
Beszélek, amikor nem akarok,
hallgatok, mikor beszélnem kéne.
Nem értem, miért van ez így.
A háborítatlan, sima víztükör
ölében tartotta az alábukó napot,
mielőtt még visszavonhatatlanul
magába szippantotta a setét.