Szöllős Luca (Lucca)
Elméd pereméről zúdul a válság,
Kedvedre kapaszkodó, rossz barátság.
S van, hogy ütik a válladon a ritmust,
Megfordulsz, de rád csitul.
S érzem egy átlépésben, verejtékem
Milyen a tévedésben, tünékeny.
Remegve csuklik össze térdem,
S vadként hullok rá, takarva művem,
Mocsárból húzott kastélyom,
Mily vén csúcsra hullok rá,
Mi porba borul testem alatt.
Lányszívben rejlik a világ vége is.
Osonva kopogtatják aggodalmait
A megcsúszott hétköznapok.
Ösztön én és a fölöttes én
...nincs józan milligrammnyi
perc, helység, bármilyen egység.
Csak egy világnyi, szétkúszó révültség.
Öklendezem régi múltam szikráját,
Belülről éget, s bűnnek szignálják...
Már súlytalannak hitt képzet, majd
apró neszre zúduló végzet,
s utána már csak Ő van.
S ölemben őt babámnak nevezem,
két sóhaj közt kiegyenesedem,
s halovány pára tűnik fel köztünk.
S azon tűnődünk.
Zöld füvek és fák övezik, mit látok,
Benne mégis kopár,
Mily táguló átok,
Fűzszálak fonódnak,
Sorstalan bogarak bolyongnak,
Bajos fatönkök üresen kongnak.
Kötelem, kötelem, életem, életem...
Piciny markomra bambulva
Sűrűsödik a fájdalom,
Mit összeszőtt fonálköteg -
Dörzsölget... szoktatom.
Vészes, süvítő tengeri szél,
már Te, víz, rájöhetnél.
Miért gyűri ruhádat fel?
Néha meg miért marad el?
Roppantva töröm szét
A levelek csöpp gerincét
Lépve avaron, zavarom
A természet csöndjét.