Szöllős Luca (Lucca)
S már nyomódik az utca, hiszen talpak
Tempósan pattannak rajta,
S mélyre süllyedt a csönd,
Nem is hallja a metrón egyensúlyozó özön
S válthatnék Veled egy pár szót?
Hirtelen megnőttem s nagyon bátor.
Bennem a keserű színezi számat.
Bennem a bánatok patakja árad.
Faltól falig tapad az a levegő,
Melyben századok guggolnak remegve,
S térdükön pihen az én jelenem,
Keseredve emelem fejem alig épült szigetemen...
Elméd pereméről zúdul a válság,
Kedvedre kapaszkodó, rossz barátság.
S van, hogy ütik a válladon a ritmust,
Megfordulsz, de rád csitul.
S érzem egy átlépésben, verejtékem
Milyen a tévedésben, tünékeny.
Remegve csuklik össze térdem,
S vadként hullok rá, takarva művem,
Mocsárból húzott kastélyom,
Mily vén csúcsra hullok rá,
Mi porba borul testem alatt.
Lányszívben rejlik a világ vége is.
Osonva kopogtatják aggodalmait
A megcsúszott hétköznapok.
Ösztön én és a fölöttes én
...nincs józan milligrammnyi
perc, helység, bármilyen egység.
Csak egy világnyi, szétkúszó révültség.
Öklendezem régi múltam szikráját,
Belülről éget, s bűnnek szignálják...
Már súlytalannak hitt képzet, majd
apró neszre zúduló végzet,
s utána már csak Ő van.
S ölemben őt babámnak nevezem,
két sóhaj közt kiegyenesedem,
s halovány pára tűnik fel köztünk.
S azon tűnődünk.
Zöld füvek és fák övezik, mit látok,
Benne mégis kopár,
Mily táguló átok,
Fűzszálak fonódnak,
Sorstalan bogarak bolyongnak,
Bajos fatönkök üresen kongnak.