Szöllős Luca (Lucca)
Merengésem ködében húzódik a székem,
rajtagörnyedve én is eltűnök, s csak két apró résen
lesem a világot, de csak annyira, hogy mindent...
Reggeli nap mázos fátyla borul a városunkra
sárgítja a villamos oldalát, üvegderekát.
Benne sok budapesti ballagó hunyorog, tele már
a 4-es, 6-os. Állomásról-állomásra átcsoszog.
Nyitott teraszajtónkon belép a szél, teherként teszi le halomnyi levelét.
Látva, hogy alszunk, alig csörgeti kupacát.
Függönyünk hullámozva dicsekszik, csillogtatja kék égboltját.
Álmokba bábozom magunk,
Ahol valóságlépteket hagyunk
Homokban trappolva,
Esti dalokat duruzsolva.
S mi ez a fennforgás? Csukd be az ablakot, csukd,
kintről zúdul be a zsongás, mindenhol veszélyforrás,
csukd az ajtót is, told elé a széket, mielőtt utolér ez a végzet.
S már nyomódik az utca, hiszen talpak
Tempósan pattannak rajta,
S mélyre süllyedt a csönd,
Nem is hallja a metrón egyensúlyozó özön
S válthatnék Veled egy pár szót?
Hirtelen megnőttem s nagyon bátor.
Bennem a keserű színezi számat.
Bennem a bánatok patakja árad.
Faltól falig tapad az a levegő,
Melyben századok guggolnak remegve,
S térdükön pihen az én jelenem,
Keseredve emelem fejem alig épült szigetemen...
Elméd pereméről zúdul a válság,
Kedvedre kapaszkodó, rossz barátság.
S van, hogy ütik a válladon a ritmust,
Megfordulsz, de rád csitul.
S érzem egy átlépésben, verejtékem
Milyen a tévedésben, tünékeny.
Remegve csuklik össze térdem,
S vadként hullok rá, takarva művem,
Mocsárból húzott kastélyom,
Mily vén csúcsra hullok rá,
Mi porba borul testem alatt.
Lányszívben rejlik a világ vége is.
Osonva kopogtatják aggodalmait
A megcsúszott hétköznapok.
Ösztön én és a fölöttes én
...nincs józan milligrammnyi
perc, helység, bármilyen egység.
Csak egy világnyi, szétkúszó révültség.