Szűcs Ilona Helena
A romkert végében vártál reám,
s a boltív karcsú ívén egy futó
lián, mely mögé rejtőzve osontam.
Zizzenő levelek altatták a
csendesülő neszeket, csak ketten
zavartuk szunnyadó ligetünk.
Félénken viselem már árvaságom...
lángtüzű mátkaságom már nem is
tagadom, mert magához láncolt azúr-mély
szemed óceánja; belé vesztem, hiába
is tagadom. Mégis követlek én, mint...
Ő volt egykor a bölcsőm, és lett az Anyám,
mikor karjaiba zárt egy téli éjszakán.
Még fájó vágyvirágok nyílnak,
és hullanak minden tavaszon.
Megtaláltalak, és szirmokat
reszketve bontottam ágyadon.
Egy halk sóhajjal indul el az élet,
mikor a szerelem Édesanyád ölébe téved.
Hűséges kísérőd, követ egy életen át...
Örökre a tiéd, olykor hűtlen is hozzád.
Mikor az esti alkonyat beleszédül
az éjbe, és kóborló félszeg árnyakat
rajzol a sötétben, tekintek az égre.
Láttad-e a pirkadat rózsáit, mikor
halvány pírjait hintette kertem elé,
s a megfáradt éjszakának zord leplébe
rejtette halvány csillagok ragyogását?
Valami különös érzés kerített már
a hatalmába, olyan édesen-keserű,
s itt dörömböl lelkem mélyén arra várva,
hogy fejtsem meg a titkát. Csak néz szomorú
szemeivel, segíteni szeretne, s vár...
Tévedéssé szürkült a szeretet,
édes szavait már hiába is keresed,
mert az idő árvize úgy sodorta,
mintha soha nem is létezett volna.
Tiéd már... elnyerted drága szívemet,
koldus vagyok, nem adhatok egyebet...
Virradati zubogás aranykönnye pereg,
amott az ágak hegyén még billeg a Hold...
Páradunnáját a szél felrázza... méla
kedvűen a fűz az ébredő tóra hajol.
Tölgyek között némán andalogtunk,
együtt ittuk a tavasz illatát...
Esti szürkületnek nehezülő leple
féltőn ölelte kettőnk bánatát.
Ha megkérdeznéd, mit jelentesz nékem...
A kelő napban te vagy a napsugár,
Hajnali harmatban éltető cseppek,
Csillagos este a fény, mely rám talál.
Ha színekkel szeretném leírni,
mit szavakkal nem lehet,
gondolataim palettáján
már kék uralja a szívemet.
Aranyleplét reám vonta,
simogatta arcomat,
bőröm pírja felragyogott
augusztusi ég alatt.