T Tamás Ferenc
Magányosan fekszel a földön,
Számodra ez a megtestesült börtön.
Nem érzel magadhoz közel semmit,
Nem engedsz hozzád érni senkit.
Szépséges, csodás mennyország,
Szerelem adta talmi bizonyság.
Mosoly, vidámság és boldogság,
Apró kis csacska bolondság.
Reménykedsz a reménytelenben.
Egyszer elérheted az elérhetetlent.
Megmagyarázod a megmagyarázhatatlant.
Életre kelted az élettelent.
Nyerő pályára állítod a nyeretlent.
Elmúlt szerelem olyan, mint egy ébredés,
Egy álomittas, keserű-bús tévedés.
Hittél benne, hogy jobb lesz, ámde tévedtél,
De most már késő van, hiszen megmérettél.
Közeleg az éj ezernyi sötét árnya,
A benned lévő tűz és parázs kizárva.
Hideg jön, csalfa csend, néma feketeség,
Egyedül élő, mogorva remeteség.
Némán tátongó, üres helyek,
Csendben didergő, kiürült terek,
Az utcai lámpa alig pislog,
Távolban kósza fény villog.
Üresség ásít fásult-unottan,
Magány üldögél nyugodtan.
Még sötét van, mikor szólt a dallam,
Amivel az álmom lett kiforratlan.
Kávét iszom mélán és álmosan,
Nézem a sötétség végét magányosan.
Mint apró vízcsepp az ágon,
Harmat szórta üveggyöngy.
Mint hajnalban az első fénysugár,
Reggeli reményt és áldást ád.
Egy megmagyarázhatatlan érzés,
Kurta-furcsa, apró beleérzés,
Egy érthetetlen, kínzó félelem,
Mit nem tud felfogni az értelem.
Még reggel csöngetett a postás,
Végre eljött a postabontás.
Áron testvéremtől jött a levél,
`Ki valahol messzi idegenben él.
Fiatalként álmodoztunk sokat,
Kergettük a hiú ábrándokat.
Meg akartuk váltani a szép jövőt,
El akartuk hagyni az otthoni kikötőt.
Elment, végleg elment a nyár,
Elbúcsúzik a tüzes napsugár.
Az este túl korán beköszön,
Nincs már fényes sugárözön.
Egyre hidegebbek lesznek a napok,
Reggelente még a falevél is vacog.
Ezer színbe borul a tölgyfalevél,
Már egy könnyű kiskabát is elkél.
Őrizd a lángot, de ne égj meg!
Soha ne higgyél a bujkáló végnek.
Hiszen fejben dől el minden,
Tudjuk jól minden szinten.
Július van, tombol a meleg,
Távolban izzanak a végtelenek.
Kis hűst keresnek a verebek,
Kiégtek a kertek, a rétek.