T Tamás Ferenc
Még sötét van, mikor szólt a dallam,
Amivel az álmom lett kiforratlan.
Kávét iszom mélán és álmosan,
Nézem a sötétség végét magányosan.
Mint apró vízcsepp az ágon,
Harmat szórta üveggyöngy.
Mint hajnalban az első fénysugár,
Reggeli reményt és áldást ád.
Egy megmagyarázhatatlan érzés,
Kurta-furcsa, apró beleérzés,
Egy érthetetlen, kínzó félelem,
Mit nem tud felfogni az értelem.
Még reggel csöngetett a postás,
Végre eljött a postabontás.
Áron testvéremtől jött a levél,
`Ki valahol messzi idegenben él.
Fiatalként álmodoztunk sokat,
Kergettük a hiú ábrándokat.
Meg akartuk váltani a szép jövőt,
El akartuk hagyni az otthoni kikötőt.
Elment, végleg elment a nyár,
Elbúcsúzik a tüzes napsugár.
Az este túl korán beköszön,
Nincs már fényes sugárözön.
Egyre hidegebbek lesznek a napok,
Reggelente még a falevél is vacog.
Ezer színbe borul a tölgyfalevél,
Már egy könnyű kiskabát is elkél.
Őrizd a lángot, de ne égj meg!
Soha ne higgyél a bujkáló végnek.
Hiszen fejben dől el minden,
Tudjuk jól minden szinten.
Július van, tombol a meleg,
Távolban izzanak a végtelenek.
Kis hűst keresnek a verebek,
Kiégtek a kertek, a rétek.
Ember, mégis hová mész?
A végtelenben lépted elvész.
Sokan ismertek és kedveltek,
Elfogadtak kicsit érdekesnek.
A Pokol kapui szélesre tárva állnak,
Bűnösök holt lelkeire várnak.
Háború van, vígan arat a halál,
Sok gonosz lélek hazatalál.
Gyertyafény a félhomályban,
Reménysugár éjszakában
Pislákol messzi távolban,
Reményt jelent a vándornak.
Ülök magányosan a parkban.
Kora tavaszi napon maszkban.
Egy éve vagyunk a vírusban,
Remény sincs még kilátásban.
Csak állok némán a falnál,
Nem látok többet a bánatnál.
A szívem is megszakad,
Ahogy a szó is bennszakad.