T Tamás Ferenc
Egyszer kora esti utcán sétáltam,
Amikor egy valószerűtlent láttam:
Egy nő jött pont velem szembe,
Tetőtől talpig beöltözve vörösbe’.
Csak állok a pult mögött és gondolkodom,
A mindennapi élet dolgain álmodozom.
A vevők kiszolgálásáról gondoskodom,
Helyem tudom, nem fontoskodom.
Nőnapra
Van egy város Itáliában, Verona.
Ott látható szépséges Júlia szobra,
Mellén százezernyi turista keze nyoma.
Kik özönlenek a dráma erkélyéhez,
A nagy író, Shakespeare szentélyéhez,
A hős szerelmesek örök jelképéhez.
Szombat este végre bálba megyek,
Ott nyugodtan kiengedhetek,
Hogy a mindennapok bajai megszűnjenek,
Ahol nem figyelnek mindenféle éber szemek.
Nézlek a képernyőn, ahogy a színpadon állsz
Magányosan és egyedül, reflektorfényben fürödve.
Énekelve az áriádat, kiadva minden hangodat.
Előtted egy szál mikrofon, mögötted egy zenekar,
Alant egy zsúfolt nézőtér, hol minden szem rád mered.
Emlékszem, rosszkedvünk tele volt.
Az ablakokon csupa homályos ködfolt,
A csúf idő a fákra zúzmarát gombolt,
Az éltető fény a homályos ködnek behódolt.
Lassan gyűlik a mulatni vágyó jónép,
Mint ezerszínű, tarka-barka mozgókép.
Csillogó ruhás nők pompáznak fényesen...
Volt egy lány, arca már alig rémlik,
A szeme az idő ködén át kéklik.
Létezése elkísért tavasztól télig,
Arca emlékeim tömegéből kifénylik,
Hamiskás mosolya néha még felrémlik,
Angyali türelme elkísért a felnőttségig.
Falakon lógnak az elkárhozott hősök,
Akik valahol oly furcsán ismerősök.
Régmúlt korokban ők voltak a győzők,
Az erőtől duzzadó elfeledett elődök.
Szállj velem!
Érezd újra az erős szelet,
Fogadd be a természetet,
Fentről nézd a völgyeket!
Sétálok a hirtelen jött decemberi melegben,
Miért is maradjak otthon a fotelemben?
A természet nem érti ezt a szép napsütést,
A váratlanul jött, léha megkönnyebbülést.
Mit ér a kéz, ha nem nyújt segítséget?
Ha az éhezőnek nem ad semmi eleséget?
Ha ellöki magától a gyengét, a védtelent,
A hidegben nem ad cseppnyi meleget,
A sötétben nem gyújt gyufányi világosságot,
És a forróságban sem ad hideg kortynyi vizet?
Harangok zúgnak a katonák lelkéért
Hol vannak már a régi szerelmesek?
Hová tűntek az illatos rózsalevelek?
Azt ígérték, hogy mire lehullanak a falevelek,
Már újra otthoni, jó kis melegben leszek.
Harangok zúgnak a katonák lelkéért,
Jajkiáltás száll az elesettek üdvéért.
Magányosan sétálok a nyírfaerdőben,
Gyönyörködöm a csendes álomfelhőben.
Távol a város ezernyi zajától,
Távol a cselédek civakodásától.
Körülölel a csend, mindenhol nyugalom,
Csak álmodozom a régmúlt dallamokon.
Amit énekelve szavaltál csakis nekem,
Hogy vidámak legyünk, oly` könnyeden.