T Tamás Ferenc
Jártomban-keltemben
Álmodtam éberen.
Kőmíveskanállal karomban
Ytong téglát pakoltam.
Lelked pilleszárnyán lelkesen élj,
Ébren és álmodban mindig remélj!
Nézd a madarak vad szárnyalását,
Hallgasd a pacsirta éneklését,
Bámuld komor felhők morajlását,
Érezd esti szél közeledését!
Hát mi végre való a szerelem?
Ez a mindent átható érzelem,
Amint zord hajnalokban kerestem,
Ahogyan benne kiteljesedtem.
Magányosan állok a hidegben,
Lassan kételkedve a hitemben.
Nézem a lassan hulló hópihéket,
Döcögve költöm a versigéket.
Mikor ér már ide a meleg nyár?
A naptár most május végére jár,
Nem köszönt be tündöklőn a fény-ár,
Csendben vastagodik a ruhatár.
Itt állok immár az életem delén,
Ideje visszanéznem, mit is értem el én.
Éltem én már eleget.
Kaptam hideget-meleget.
Ez az utolsó visszaszámlálás,
Legvégső lépés, mit megtettél.
Égő nyomokat hagytál magad után,
Gaz nő nyomodban, semmi más.
Mint ahogy mennek az idők,
Akként várd a jobb jövőt!
Rest ne legyél soha!
Amint deresedik a hajad,
Derekad is egyre vastagabb,
Jer` velem, és ne légy ostoba!
Csendes magányban tekerem a pedált,
Elhagytam messze a városi arzenált.
Nem hallatszik semmi, csak a ciripelés.
Diófa ágáról szól egy kis csiripelés.
Gyertyafény a félhomályban,
Reménysugár éjszakában
Pislákol messzi távolban,
Reményt jelent a vándornak.
A szerelemről szó sem volt,
Ahogyan ő ott megcsókolt.
Lenézett rád a telihold,
Elvesztetted az önkontrollt.
Bámulod a villogó képernyőt,
Imádod a pixelharcosok bátorságát,
A rajzolt nőkkel álmodozol,
Elkóborolt bitek után nyomozol.
Székedből fel nem állsz,
Lassan a gép részévé válsz.
Mester!
Te vagy az űr mélységes mélyében,
Ki szóltál hozzám a fejemben.
És kiskoromtól neveltél engem,
Te irányítottad nagy tetteim.
Menj az úton, az éjszakai csendes úton,
Egy soha-nem volt földúton!
Menjél lassan, szinte észrevétlen,
Sétálj csak csendben a gyalogösvényen.