T Tamás Ferenc
Hogy mi volt kettőnkkel a baj, nem tudom.
Én még látlak, mikor szemem becsukom.
Még játszom hajtincseddel álmomban,
De nem tudok mit kezdeni magányomban.
Még sötét van, mikor szólt a dallam,
Amivel az álmom lett kiforratlan.
Kávét iszom mélán és álmosan,
Nézem a sötétség végét magányosan.
Valamikor réges-régen,
Valahol a Don-vidéken
A magyarság megszületett,
Egész nép felemelkedett.
Egy nemzet él itt magában,
E kicsinyke, kis hazában.
Elmúlt szerelem olyan, mint egy ébredés,
Egy álomittas, keserű-bús tévedés.
Hittél benne, hogy jobb lesz, ámde tévedtél,
De most már késő van, hiszen megmérettél.
Valamikor, hajdanán gyerekként Budán
Kalimpálni tanultál egy vén zongorán.
Szívből csodáltad a zongoratanárnőt,
Istenítetted, mint egy királynőt.
Tűzben születtem én valahol egy gyár közepén,
Aztán teherautóra raktak, majd messzire elvittek.
Egy kéz megfogott, majd rámcsapott.
Ekkortól lett öntudatom, így rájöttem,
Hogy csak egy tégla vagyok az iskola falában.
Nőnapra
Van egy város Itáliában, Verona.
Ott látható szépséges Júlia szobra,
Mellén százezernyi turista keze nyoma.
Kik özönlenek a dráma erkélyéhez,
A nagy író, Shakespeare szentélyéhez,
A hős szerelmesek örök jelképéhez.
Némán tátongó, üres helyek,
Csendben didergő, kiürült terek,
Az utcai lámpa alig pislog,
Távolban kósza fény villog.
Üresség ásít fásult-unottan,
Magány üldögél nyugodtan.
Reménykedsz a reménytelenben.
Egyszer elérheted az elérhetetlent.
Megmagyarázod a megmagyarázhatatlant.
Életre kelted az élettelent.
Nyerő pályára állítod a nyeretlent.
Ember, mégis hová mész?
A végtelenben lépted elvész.
Sokan ismertek és kedveltek,
Elfogadtak kicsit érdekesnek.
Szállj velem!
Érezd újra az erős szelet,
Fogadd be a természetet,
Fentről nézd a völgyeket!
Nézlek a képernyőn, ahogy a színpadon állsz
Magányosan és egyedül, reflektorfényben fürödve.
Énekelve az áriádat, kiadva minden hangodat.
Előtted egy szál mikrofon, mögötted egy zenekar,
Alant egy zsúfolt nézőtér, hol minden szem rád mered.
Áll egy templom a kis domb tetején,
Körötte rég elhervadt a vetemény.
Elhagyták régen, az enyészeté lett.
A zord idő játszmáján ő vesztett.
Mit ér a kéz, ha nem nyújt segítséget?
Ha az éhezőnek nem ad semmi eleséget?
Ha ellöki magától a gyengét, a védtelent,
A hidegben nem ad cseppnyi meleget,
A sötétben nem gyújt gyufányi világosságot,
És a forróságban sem ad hideg kortynyi vizet?
Ébreszt hűvös, hajnali fuvallat,
mint egy távolról jövő sugallat.
Napkeletről jő a fény és a szél,
mindig más és más dalokat mesél.
Barátom a szél, mely mindig zenél.
Én csendben hallgatom ahogy beszél.