Takács Ákos
Nem nézlek madárnak, legfeljebb csibének.
Kőszobor testemnek egyetlen szívének.
Nem is olyan régen több csillag volt az égen,
egyszer aztán az egyik leesett.
Itt fényét szórta szerte, árnyék nem kísérte,
de az ég menten homályba veszett.
Elmúlt egy év, és bár reméltem, nem kímélt úgy az idő.
Láttam, ahogy elsorvad szívem és azt is, ahogy újra kinő.
Láttam nevetést, örömöt arcokon, sőt, éreztem legbelül,
majd azt, ahogy utolsó mosolyom is jobb létre szenderül.
Hatalmas tó közepén áll egy apró sziget.
Áll ezen a szigeten egy virágos liget.
Nem kedvellek én, ó, ne bízd el magad!
Csak hangod, ami időnként elragad.
Nem szeretlek én, de még csak rád se nézek.
Bárcsak fejemben is elkerülhetnélek.
Soha nem múló képek cikáznak fejemben szüntelen,
mint hófehér vászonra vetített filmek a múltból.
Időnként meg-megállítom, máskor visszapörgetem.
Ám citromként facsarja gyomrom, hangja úgy szól.
Szürke a világ, az ég, a fű, szürke az atom és a húrok.
Ebbe a szürkeségbe én is csak szürke lyukakat fúrok.
Színtelen a föld, s közöttünk hangtalan kopog a beton,
tárcámban szürkén, hamis ritmusra zokog a zseton.
Idő, hova szaladsz? Hova oly sietve?
S miért toporogsz, ha más pedig sietne?
Mondd, miért küzdesz? Miért mindig ellenünk?
Néha üstökös vagy, s csak csóvát lát szemünk.
De állj! Csak egy percre. Ó, beszélgess velem!
Ha vissza nem is fordulsz, ragadd meg kezem!
Kérlek, vigyél magaddal, s nem ellenkezem.
Lőn szita, s lila kő.
Neked szaval az idő,
de nincs költői kép, ami leírná énedet.
Minden molekula tőled lop életet.
Ki egykor keresett, majd elesett, s csak, hogy legyen,
átküzdötte magát Óperencián, üveghegyen,
mi aztán szilánkokra hullt és bőrébe tapadt.
Üres szobában üres lélek,
mit felemészt a félhomály.
Keresve erdős, termékeny tájakat,
számára mégis mind kopár.
Találtam egy kacsát. Oly gyönyörű szárnya.
Repülni azt nem tud, de á... fene se bánja.
Két aprócska lába olyan, akár egy ékszer.
Testemnek ő semmi. Lelkemnek az étel.