Takács Károly
Jogom van nevetni, benne fürödni,
s fürdés közben újra, újra elmerülni.
Ezen örömömben együtt érezni,
megtalálni a szemekben az örök szikrát,
mit beletettünk, melyet a lelkünk kívánt.
Tovareppent már az éj,
keserédes számban ott a remény.
Gőgös gúnár nyakamban, feltolul a hang,
mely az imám, agyam lékéből lecsorog.
Állj, állj meg, szegény legény,
gyöngyözzön szívednek csutorája,
vágja lelked őszi szél szálba.
Szakadjon ismeretlen honban
könnyeknek árja.
Aranyban érkezett, majd zöldre vált,
sápadt leányt leutánozta,
a délibáb hevében úszott e légies talány.
Mikor éledezett, a szült világ ölelte még,
de a szikrák érintették kidugott fejét.
A tér a fény, suhanva jár, részére nincs megbocsátás.
A tér a fény ugrik, lohol, feszülve vág s lép új utakon.
Hogyan peregnek az évek,
gurulnak halmok fölé,
s mögé bebújunk egyszer,
ez lesz az utolsó álmodás.
Hol édes csókjaim öleltem árnyaim között,
ott fújt a szél, üzent a lég.
Álmok peregnek köröttem egy késői dalban,
húrpattanás az idő sarkain.
Vallomás, a hámló idegek méla undora,
vetített képein csorog a tinta,
fehér liliomok bűzlő magánya émelyeg
e balga világra.
Fölém a mindenség legyint,
égi bárkán ölelnek szüntelen
rím nélküli lányok.
Ölükben szendergek
éjt, s napot remélve,
füstként élem létem.
Már érzem a végét,
a füstös világvégét.
Reppen az új, szívembe búj,
szenes ember ölébe fény hull,
fázik a fecske,
leveti füstös ruháit egy este,
fehérbe öltözik,
ő lesz az első fecske.
Álmok prüszkölnek bele a légbe,
ősi ösvényen ember halad,
őrzi még képét a múltnak,
elviszi szívét önmagához.
Harang kurta hangja vájta fülem,
egérnyi csöndben kitekintek a mindenségre,
susogó nádasok gyülekeznek.
S mellém érve szerelmem,
pörge kis ködként sodorja szavait.
Magyarország az én hazám,
álmok tenger nélküli szigetén születtem.
A föld minden csodája körbevett engem,
A mennyország kapujában születtem.
Felnéztem az égre,
s a csillagok fölötti térben
láttam sétálni az Istent.
Atyám, te vagy,
hitem oly kevés,
szememnek hinni hogy tudjak én?