Takács László
Dal a szerelemről
Hogyha méh lehetnék, szirmaidra szállnék,
csodás mézkelyhedből új erőt merítnék.
Szirmaid harmatját mohón mind meginnám,
mézédes illatod mind magamba szívnám.
Csend honolt az idő lábnyomán,
szürke füst szállt fel az égbe.
Vadhús illatát vitte tovább,
és kódolt mindent emlékeikbe.
Ha egyszer majd megöregszel,
s álomra hajtod megőszült fejed,
lesz-e, ki homlokodra csókot ad,
s füledbe súgja, hogy szeret?
Halotti ének
Amikor meghaltam,
még a fák is sírtak.
A megszelídült szelek
síromra borultak.
Kerestem Istent itt a földön és fent az égben,
forró nyárban, nagy fák hűvösében,
ősszel, mikor a lombok mind lehulltak,
télen hóban, hol életek aludtak,
tavasszal nyíló virágkehelyben,
de nem volt sehol sem az Isten.
Nem lángolok, már csak csendben égek,
lecsendesült bennem ez a cudar élet.
De a parázs még izzik valahol belül,
míg hamvába hullva majd ki nem hűl.
Vadvirág mezején építem házamat.
Szomorú fűzfából készítem ágyamat...
Ajkadon, mint nyíló rózsa illata,
szól a vágy mélabús hívó szava.
Ölelő karodban hogyha elveszek,
szemfedelem legyen simogató kezed.
Álmaim mesés, csodás honában
pufók kis felhők kergetőznek.
Szélkutyák falka égi otthonában
egymásban puhán mind elmerülnek.
Mi vagyunk az édenkert önző gyermeke,
a felbolydult világ bűnös szerelmese.
Kik eladtunk mindent a vágyott szerelemért,
és pokolra szálltunk az elveszett angyalért.
A sör már langymeleg,
amint megül rajt a tékozló jelen,
és fejemből kinézve
hunyorgok az égre,
s önnön magam merülök el
a bamba szürkeségbe.
Iszom a kék ózon szennyízű levét,
miközben térdem veri a rothadó szemét.
Bolyongva kúsznak csókmázas angyalok...
Lankás dombok zöldellő ölén,
házfalak ormán játszik a fény.
Harang kondul, ébred a csend,
kis falum most újból üzent.
Egy csendes nyári délután
itt ülök gondolataim közt tűnődve,
egy nagy fa törzsének dőlve,
és révedek végtelen messzeségbe,
míg simogatnak lágy déli szelek.