
Takács László
Lelked fehér vásznára festenék
zöld mezőt nagy, tűzpiros virággal,
nádirigót fénylő, arany szalmaszállal.
Adj édes csókot minden vasárnap.
Hétfőn is érezzem ízét a szádnak.
Zuhanni szeretnék veled a szerelembe
csendben, benned elmerülve,
és innám a gyönyört, mit adnál,
majd megrészegülnék minden pillanatnál,
szemed kékjében örökkön fürödve...
Tavasz
Még hidegen fénylik a füstszínű reggel,
még hószagú harmaton siklik a Nap.
De érzem szívemben a rügy fakadását,
amint lelkem tüzével megsimogat.
Jégcsap-gyöngyök között hárfázik a szél,
egy fekete madár károg, s várja kint a lelkem.
Csak a tétova tél őrzi összes átélt bánatom,
ott a bársonyosan tétova, éles hidegben.
Doromboló, csendes volt az este,
midőn a bambuló, sápadt holdvilág
a lombok mögött a fényét kereste,
és kerek arcára font ezüst koronát.
Hűvös este volt, így nagy eső után,
az éj közelg, s múlt már a délután.
Midőn fáradtan ballagtam halkan át
az üres park vizes avar-pamlagán.
Ha hullna ismét a hó,
lankás lejtőkön hógolyóforgató,
szánok talpán sikítva csusszanó,
gyermekkacajban öröm hangadó.
Zárd az óévet büszke méltósággal,
köss békét most az egész világgal.
Vidám nevetésed járja át a hála,
legyél te az ünnep, és ne várjál csodára.
Hallgat idebent a puha csend,
benéz az éj a kis ablakon.
Odakint a holdfény játszik
a hófehér dunnahavon.
Ha már elvesztetted nemes hitedet,
mindent, mitől szép volt egykor életed.
Ha már azt hiszed, hogy nincs kiút,
mi szép volt egykor, lett most rút.
Betlehem vezérlő, fényes csillaga
egy jászol fölé fonta sugarát.
A háromkirályok boldog imája
óvta azt az édes kisbabát.
Sóhaj száll az esti szélben,
bogár koppan szürke fényben.
Halk ima kéri az áldást,
bűnös szív a megbocsátást.
Aggódom érted, drága Mikulás,
hogy érint téged a korlátozás!
Hogy fogod majd az éj leple alatt
szétosztani sok szép ajándékodat.