Takács László
Kegyetlen, de mégis szép volt ez a világ,
áhítottunk mindig valami nagy csodát.
De nem minden az volt, aminek az látszik,
tudtuk, hogy valami itt bizony hiányzik.
Reggel fölkeltem, mert megérintett az élet,
üde volt, és friss, ragyogott és fénylett...
Mit szeretnél, kérdezte játékosan, lazán,
egy ölelést, egy jó szót ily reggel korán,
vagy csak úgy hagyjalak bennem sodródni,
ahogy az ujjak játszanak a zongorán?
Hiszek a mindig kimondhatóban,
a fenséges és magasztos jóban.
Hiszek az álmodozó önmagamban,
a két kézzel megfoghatóban.
Ágyamon fekszem önmagam ölelve,
a kéz már sehol, mely engem ölelne.
Elnyelt mindent a tétova múlt,
és az öreg szív már kissé megfakult.
Egyszer majd az leszek, ki lenni akartam,
hisz ebben az életben csak ezért maradtam.
Az ördöggel, az angyallal alkut kötöttem...
Kitárt karokkal ölelem a világot,
szívemben nevelem az összes virágot.
Tépjél magadnak, amennyi csak kéne,
csak vigyázz, hogy szívem ne törd össze.
A világnak végén
ülök a semmi szélén.
Előttem a nincsen,
mögöttem már minden.
Tavaszidéző volt az április,
fények cikáztak a fák között,
és porosan csoszogva jött a nyár,
mely távol még, de mégis oly közel,
és már éreztem ahogy szúr
a fehér forró vakító homok,
és selymes fátyolként megült
a macskakövek kopott ráncain.
...ki milliószor egykor átöleltetett,
most koromfekete felhők gyűlnek,
s festik be mérgükkel a kék eget.
Csak egy kósza gondolat,
mi az aszfalton ott maradt,
és az esti szürkületben
bambán nyúltak az égbe
a megkopott tűzfalak,
ahol a lelassult idő
hagyott szürke foltokat.
Hatvanöt éves lettem én,
évekbe fúlt halvány remény.
Ej, vén legény,
ej, vén legény.
Meglocsolnám a világot
hittel és reménnyel,
lemosnám sebeit
szemekből folyt könnyel.
A halál az úton ballagott,
köpenye szinte a földet érte.
Munkája lesz majd legott,
legalábbis ezt remélte.