Takács László
Réten átsuhanó szellők borzolta fák ölén
alszik már a tűz perzselte nyár.
Emlékeim szitáló harmatködén
még ölel egy fáradt napsugár.
Hatvan éves lettem én,
évekbe fúlt halvány remény.
Ej, vén legény,
ej, vén legény.
Melletted ébredni,
őrjítőn szeretni.
Óhajtni csókodat,
hallgatni hangodat.
A poros úton csak ballagott,
köpenye szinte a földet érte.
Munkája lesz majd legott,
legalábbis ezt remélte.
Tavasz
Még hidegen fénylik a füstszínű reggel,
még hószagú harmaton siklik a Nap.
De érzem szívemben a rügyfakadását,
amint lelkem tüzével megsimogat.
Mikor meghaltam,
még a fák is sírtak.
A megszelídült szelek
síromra borultak.
A Nemzet most s mindörökre mi vagyunk,
kik itt születtünk, és majdan itt halunk.
és ez ország itt most már a mi hazánk,
ezerszer is megénekelt jó anyánk.
Akkora nagy szívem van,
hogy három ember húzza.
Utánam jön egy taligán,
és abban lavirozza.
Illanó, bús harmóniák
zengő, édeskés árnyban,
elnyílt, árva orchideák
a puha hallgatásban.
Nőnapra
Mikor a Teremtő egyszer jót akart tenni,
egy Nőt alkotott, kit majd öröm lesz szeretni.
Szépségből alkotta, és sok ezer virágból,
a világmindenség forró csillagporából.
Sikátorok meggyalázott köveit koptatom,
már csend ül a sokat látott, megkopott tűzfalon.
Harmatízű homályt fakaszt a szürke éj,
egy elhalt sikoly immár megnyugvást remél.
Jóságát ontotta ránk akkor a Nap,
kóbor szellő ölén szállt a pillanat....
Dal a szerelemről.
Hogyha méh lehetnék, szirmaidra szállnék,
csodás mézkelyhedből új erőt merítnék.
Szirmaid harmatját mohón mind meginnám,
mézédes illatod mind magamba szívnám.
Életem
Születtem én, mint senki más,
pár arasszal túl az üveghegyen.
Komédiások közt éltem,
és egy tréfa volt az életem.
Álmodj, kedvesem, puhát és szépet,
álmodj a világnak őszinteséget.
Álmodj az arcokra örömvirágot,
élni velem egy másik világot.