Takács László
Egy kényelmes fotelban hátradőlve
nézem, amint lassan lemegy a Nap.
Ülök a teraszon, előttem a végtelen,
mögöttem a múltam már hallgatag.
Robotfiú és emberlány szerelme
Fémkaromban ölellek vágyón, szüntelen,
processzorom most oly forró és heves
bitjeim szerelmes áramlatában,
betáplált agyam most összegez.
Hatvannégy éve úszom az árral,
menekülnék, de sodor magával.
Néha lehúz a bűzös szennyáradat,
aztán valaki átölel ott lenn a víz alatt.
A rozsdamarta idő emlékködében
fel-felvillannak tarka képzetek.
Milyen voltál, már a múltba veszve,
s hogy élted fájdalmas életed.
Ha már nem leszek,
csak egy emlék az időben
egy kapszulába zárva,
akkor már ne keress,
de ott leszek majd
minden égi szivárványban,
ott leszek a felhők
kócos mosolyában...
A költő az éjjel verset írt,
gyöngyöző szavait
papírra vetette,
mert ő ezt úgy szerette,
és akkor hirtelen
szárnyra kelt egy szó.
Az utolsó, ártatlan, őszinte, igaz évem
még egykor tán gyermekként éltem.
Azóta megváltozott kicsit ez a világ,
vagy én lettem keserűbb? Nahát.
Szeretlek,
ahogy tavasz a tobzódó életet,
amint játszik vele millió képzelet,
ahogy a nyár az arany búzamezőket,
mint éhező a szívből adott étket,
ahogy az ősz a bronzszínű köntösét,
megőszült fa minden lehullt levelét.
Tudod, mi a szépség?
A természet csodája.
És mi a csoda?
Életed örök álma.
Gyermek maradtam egy felnőtt világban,
pedig hidd el, én oly sok mindent láttam.
De nem akarok már többé felnőtté válni,
gyermek lelkemmel szeretnék csodálni.
Égen és Földön
Mikor a csillagok gyémánt éji honából
egy kis apró sugárnyaláb csak rád ragyog,
akkor már ne sírj többé, hisz megtaláltad,
mert ő a te féltő, égi őrzőangyalod.
Nézem anyám megőszült haját,
melyben benne az egész nagyvilág.
Benne nyolcvan év fájdalma és bölcsessége,
az elveszett idő minden megfakult reménye.
Állj meg, idő, csak egy rövid percre,
veled egyezkedni hogyan is lehetne.
Hisz megéltem immár jó pár zajos évet,
de közelg már valahol az út végén a végzet.
Haldokló város
Csak egy kósza gondolat,
mi az aszfalton ottmaradt,
és az esti szürkületben
bambán nyúlnak az égbe
a megkopott tűzfalak,
melyeken a megvadult idő
hagyott szürke foltokat.
Meglocsolnám a világot
hittel és reménnyel,
lemosnám sebeit
szemekből folyt könnyel.