Takács László
Lerogytam csak egy percre
lelkem leporolni, hisz
a hosszú út alatt rátapadt
sok ezer fájó pillanat.
Hallgatom szívem ütemes dobbanását,
míg kint a világ zajong és pusztítni kész.
A király magára öltötte aranyszín palástját,
csak az udvari bolond lett pimasz és merész.
Mit sugall vajon a sok buta szó,
mikor alkot a balga, sebes elme,
vagy csak egy költő megálmodott,
papírra írt vágyott gerjedelme?
Állok az esőben.
Becsukott szemem
az égnek fordítom,
és beszívom a szélnek illatát.
A világ fölött az élet lengett,
mint milliónyi gyöngygolyó.
Ásítása hajnalt zengett:
a napfényben fürgén pislogó.
Nyomot hagyni a forrongó világban
tettekkel vagy szavakkal, egyre megy,
Legyél ott mindig egy utolsó imában,
és leld meg benne saját istened.
Millió szempár fürkésző tekintetében
talizmánt csillant az elveszett pillanat.
Benne élünk álmaink édes bűvöletében,
és számoljuk, hányszor megy le a Nap.
Költőnek lenni az Istennek áldása,
alkotni valami nagyot és szépet.
Ami fennmarad ebbe zajos világba`,
és nem nyeli el az örökös enyészet.
Ránk simul a csend puhán és szelíden,
kezedet keresi már megvénült kezem.
Érzem rezdülését sok múltbeli szépnek,
míg átsuhan fölöttünk halkan az élet.
Föltámadás
Már sarjadnak a rügyek, az éltet adók,
és vizet árasztó szelek simulnak,
hol isszák a fényt puha földtakarók.
Utak mentén az ácsolt keresztek,
a távolban valahol örömtüzek égnek,
ősbűneink immáron megváltást remélnek.
Gyümölcsök édes nedvének tüzes árja,
vagy emberi lelemény fenséges csodája?
Mi ez a szédítő, fenséges, magasztos párlat,
talán az Isten adta e nedűt ennek a világnak?
Álmodj, kedvesem, puhát és szépet,
álmodj a világnak őszinteséget.
Álmodj az arcokra örömvirágot,
élni velem egy másik világot.
Állj meg, idő, csak egy rövid percre,
veled egyezkedni hogyan is lehetne.
Hisz megéltem immár jó pár zajos évet,
de közelg már valahol az út végén a végzet.
Sikátorok meggyalázott ősköveit koptatom,
fájó csend ül a sokat látott, kopott tűzfalon.
Keserédes homályt fakaszt a fekete éj,
egy elhalt sikoly immár megnyugvást remél.
Jöjj, kedvesem, messze még a reggel,
ringass el engem szerelmes öleddel!
Sóhajoddal ölelj, hogy az ne fájjon,
legyen puha párnád éjszakai álmom!