Takács László
...ki milliószor egykor átöleltetett,
most koromfekete felhők gyűlnek,
s festik be mérgükkel a kék eget.
Csak egy kósza gondolat,
mi az aszfalton ott maradt,
és az esti szürkületben
bambán nyúltak az égbe
a megkopott tűzfalak,
ahol a lelassult idő
hagyott szürke foltokat.
Hatvanöt éves lettem én,
évekbe fúlt halvány remény.
Ej, vén legény,
ej, vén legény.
Meglocsolnám a világot
hittel és reménnyel,
lemosnám sebeit
szemekből folyt könnyel.
A halál az úton ballagott,
köpenye szinte a földet érte.
Munkája lesz majd legott,
legalábbis ezt remélte.
Vándor, ki erre jársz,
tedd le hát a terhed,
pihenj meg nálam,
azt nem kell cipelned.
Lányok vagytok, vagy odaadó, jó anyák,
méhetekből született e megsebzett világ.
Vagytok mézédes, csintalan szeretők,
álmokból feltámadó, angyalarcú Nők.
Mikor a Teremtő egyszer jót akart tenni,
egy Nőt alkotott, kit majd öröm lesz szeretni.
Szépségből alkotta, és sok ezer virágból,
a világmindenség forró csillagporából.
Kereslek az öreg tölgy hűvös árnyai alatt,
hol magunkhoz öleltük a forró délutánt.
Ott éreztem először azt a finom illatodat,
s ragyogtál kéklő íriszembe reménysugárt.
Lelked fehér vásznára festenék
zöld mezőt nagy, tűzpiros virággal,
nádirigót fénylő, arany szalmaszállal.
Adj édes csókot minden vasárnap.
Hétfőn is érezzem ízét a szádnak.
Zuhanni szeretnék veled a szerelembe
csendben, benned elmerülve,
és innám a gyönyört, mit adnál,
majd megrészegülnék minden pillanatnál,
szemed kékjében örökkön fürödve...
Tavasz
Még hidegen fénylik a füstszínű reggel,
még hószagú harmaton siklik a Nap.
De érzem szívemben a rügy fakadását,
amint lelkem tüzével megsimogat.
Jégcsap-gyöngyök között hárfázik a szél,
egy fekete madár károg, s várja kint a lelkem.
Csak a tétova tél őrzi összes átélt bánatom,
ott a bársonyosan tétova, éles hidegben.
Doromboló, csendes volt az este,
midőn a bambuló, sápadt holdvilág
a lombok mögött a fényét kereste,
és kerek arcára font ezüst koronát.