Takács László
Az élet terhét ormótlan,
nagy botján cipelte,
de pillangóként szálldosott
testében a lelke.
Este, mikor a gyertyák csendben égnek,
lelkünk lágy húrjai másokért zenélnek.
Tárd ki hát a szíved, és nyiss a mának,
és ne adj esélyt most az elmúlásnak.
Ha már tollat ragadsz,
hogy képzelt világot formálj
szép szavak kócos halmazából,
s hirdesd, mi néked oly nemes,
tedd ezt őszinte hittel,
mert verset írni csak így érdemes.
Tekinteteddel mikor a távolba nézel,
látod, amint egy óriás feléd lépeget.
Ott őrzöd még tarka képzetedben
a csodás meséket és az üveghegyet.
Elfáradt már a lenyugvó égi Nap,
fénye megpihen a szürke horizont alatt,
büszke koronája csillagokkal tele,
de szabad a lelke, s dobban még szíve.
Réten átsuhanó szellők borzolta fák ölén
alszik már a tűz perzselte nyár.
Emlékeim szitáló harmatködén
még ölel egy fáradt napsugár.
Egy szerelem halála
Párizs szikrázó kék egén
akkor éppen megtört a fény,
s fáradtan bolyongtunk
a Champs-Élysées-n.
Majd a Szajna parton át
ittuk a város monoton zaját.
Rideg reggel, hűs hajnalon
zörögtek a kis ablakon.
A bábaasszony, mint annyi máskor,
mint a múltban vagy százszor.
Tudta már, hogy mért keresték,
tudását már jól ismerték.
Valaki valakit vár a smaragd zöldben,
hisz szép nap van, csodás esemény.
Egy álom elszállt, és itt van az élet,
kitárt szárnyakon jő már a remény.
...én meg az eső, szirmaidnak éden.
Te vagy a csend a szózivatarban,
én meg a vigasz akkor, hogyha baj van.
...beleolvad mind az égi szivárványba.
Mikor a nyári szellő puhán lengedez,
virítnak mind arany búzamezők felett.
Jóságát ontotta ránk akkor a Nap,
kóbor szellő ölén szállt a pillanat...
Ha felhő lennék, esőt sírnék,
könnyeiddel egyesülnék.
Ebből egy nagy tavunk lenne...
Csend ül a szívemen, mosolyom végtelen,
benne a vágyam, és benne a szerelem.
Örökkön keresem, mi egykor elveszett,
emésztnek lángok, és emészt a szeretet.