Takács László
Leszek neked harmatpityókás, üde reggel,
Beléd részegülve őszülő konok fejemmel,
Leszek napod és millió hullócsillagod,
Mi szemedben gyémántkönnyként ragyog.
Érzed a felkelő Napnak éltető langy melegét?
Látod a harmatcsepp gyémánt gyöngyszemét?
A mézszínű hajnal lassan búgó reggelt kacsint,
Szemed a szemembe parázs szerelmet hint.
Nem akarok sokat, csak keveset,
hallgatni örökkön lélegzésedet.
Iriszedbe fényként, némán elmerülni,
egy kicsit a szerelembe mindig belehalni.
Számolatlan már hajszálaim színeváltozása
Évgyűrűim már mind szanaszét dobálva
Ráncaim ott ülnek cserzett arcomon
Sokadik a mély karc tenor hangomon
Ifjúkori álmaimmal tele lett a múltam
Egészen mélyembe értük belenyúltam
Majd mások talán egyszer továbbszövik...
Mi Atyánk,
ki vagy a mennyekben,
látod, alant a szolganép
miként hajtja igába fejét?
Hányan vették szájukra becses, szent neved,
s törtek pálcát feletted becstelen kóklerek.
Hazug szavakból biz` hányszor épült a hit...
Ne vesszél el a jambusokban
Mikor keresed mind a rímeket
És ha eltévedtél önsajnálatodban
Fordítsd a világra tekinteted
Néz rám nagy szemekkel az ősz,
a reggeli avaron nászra hív egy angyal,
és én ölében újra jó ember vagyok,
hisz békét kötöttem önmagammal.
Reménylenék nyugalmat szárnyalót
Álmok után boldogságébredést
Kacagó fényben csillám fényhozót
Csókkal pecsételt szeretetölelést
Amikor sorsod láncra ver,
és elvesztél életed
sötét tengerében,
és bizonytalan lesz a jövő,
mert törékeny léted
szétfoszlik, mint ócska,
kopott rongydarab,
s te ezer darabra hullsz...
Láttam a jövőt, csendben jött, egészen halkan,
Belefájdult érzékeimbe, én ott kicsit belehaltam.
Láttam kínt haragot sikítva, könnyben áztatót...
...
csokrot kötök egy nagy szivárványra.
Nyomot hagyok magam után a mában,
és jó bort öntök egy giccses pohárba.
Szólt a csend, már ölelne magához.
"Gyere és szeress, mi közöd a világhoz.
Itt van minden, mit valaha akartál,
ne állj meg csupán egyetlen csóknál.