Takács László
Este, mikor a gyertyák csendben égnek,
lelkünk lágy húrjai másokért zenélnek.
Tárd ki hát a szíved és nyiss a mának,
és ne adj esélyt most az elmúlásnak.
Vándor, ki erre jársz,
tedd le hát a terhed,
pihenj meg nálam,
azt nem kell cipelned.
Párizs szikrázó kék egén
akkor éppen megtört a fény,
s fáradtan bolyongtunk
a Champs-Élysées-n,
majd a Szajna parton át,
ittuk a város monoton zaját.
Sóhaj száll az esti szélben,
bogár koppan szürke fényben.
Halk ima kéri az áldást,
bűnös szív a megbocsátást.
Lelked fehér vásznára festenék
zöld mezőt nagy, tűzpiros virággal,
nádirigót fénylő, arany szalmaszállal.
Réten átsuhanó szellők borzolta fák ölén
alszik már a tűz perzselte nyár.
Emlékeim szitáló harmatködén
még ölel egy fáradt napsugár.
Hatvan éves lettem én,
évekbe fúlt halvány remény.
Ej, vén legény,
ej, vén legény.
Melletted ébredni,
őrjítőn szeretni.
Óhajtni csókodat,
hallgatni hangodat.
A poros úton csak ballagott,
köpenye szinte a földet érte.
Munkája lesz majd legott,
legalábbis ezt remélte.
Tavasz
Még hidegen fénylik a füstszínű reggel,
még hószagú harmaton siklik a Nap.
De érzem szívemben a rügyfakadását,
amint lelkem tüzével megsimogat.
Mikor meghaltam,
még a fák is sírtak.
A megszelídült szelek
síromra borultak.
A Nemzet most s mindörökre mi vagyunk,
kik itt születtünk, és majdan itt halunk.
és ez ország itt most már a mi hazánk,
ezerszer is megénekelt jó anyánk.
Akkora nagy szívem van,
hogy három ember húzza.
Utánam jön egy taligán,
és abban lavirozza.
Illanó, bús harmóniák
zengő, édeskés árnyban,
elnyílt, árva orchideák
a puha hallgatásban.