Takács László
Covid-19
Jöttél, mint sosem várt vihar,
mikor az ég haragsötétre vált,
s menekül boldog s boldogtalan
a felbolydult, riadt világon át.
Óceánok morajában ringó bölcső,
élet csirája még gyenge és esendő.
Vajúdó sejtek a földi gyönyörben,
óvón néz ránk az égből az Isten.
Megrészegít ismét ez a virágillatú nap,
amint itt állok az égszínkék kupola alatt.
Csipkerózsika álmomból lassan újra ébredek,
míg simogatnak lágyan langy tavaszi szelek.
Ember, vigyázz, védd meg magad,
hisz a halál most nem válogat.
Ravasz mivoltát vírusba rejtve
rontott rá az óvatlan emberre.
Két szép szemedben
benne van a szürke.
Okos homlokod
az idő összegyűrte.
Nők
Lányok vagytok vagy odaadó, jó anyák,
méhetekből született e megsebzett világ.
Vagytok mézédes, csintalan szeretők,
álmokból feltámadó, angyalarcú Nők.
Taníts meg, kérlek, kesztyűbe dudálni,
mutasd meg, hogy kell borsót falra hányni!
És ha a szelet el szeretném vetni,
hogy kell a végén a vihart learatni?
Mikor a remény is elhagyott,
sápadtan néznek rád a csillagok.
Csak a csend ölel már magához,
s úgy tűnik, nincs közöd a világhoz.
Nem lángolok, már csak csendben égek,
lecsendesült bennem ez a cudar élet.
De a parázs még izzik valahol belül,
míg hamvába hullva majd ki nem hűl.
Megjelent előttem egy gyönyörű lány,
vagy csak álom volt csupán?
Állt előttem karcsún, nyúlánkan,
az ismeretlenség szürke csarnokában.
Ránk simul a csend puhán és szelíden,
kezedet keresi már megvénült kezem.
Érzem rezdülését sok múltbeli szépnek,
míg átsuhan fölöttünk halkan az élet.
Szólt a csend, már ölelne magához.
"Gyere és szeress, mi közöd a világhoz.
Itt van minden, mit valaha akartál,
ne állj meg csupán egyetlen csóknál.
A világnak végén
ülök a semmi szélén.
Előttem a nincsen,
mögöttem már minden.