Takács László
Mikor a remény is elhagyott,
sápadtan néznek rád a csillagok.
Csak a csend ölel már magához,
s úgy tűnik, nincs közöd a világhoz.
Nem lángolok, már csak csendben égek,
lecsendesült bennem ez a cudar élet.
De a parázs még izzik valahol belül,
míg hamvába hullva majd ki nem hűl.
Megjelent előttem egy gyönyörű lány,
vagy csak álom volt csupán?
Állt előttem karcsún, nyúlánkan,
az ismeretlenség szürke csarnokában.
Ránk simul a csend puhán és szelíden,
kezedet keresi már megvénült kezem.
Érzem rezdülését sok múltbeli szépnek,
míg átsuhan fölöttünk halkan az élet.
Szólt a csend, már ölelne magához.
"Gyere és szeress, mi közöd a világhoz.
Itt van minden, mit valaha akartál,
ne állj meg csupán egyetlen csóknál.
A világnak végén
ülök a semmi szélén.
Előttem a nincsen,
mögöttem már minden.
Reggel fölkeltem, mert megérintett az élet,
csillámló, szép ruhája ragyogott és fénylett...
Mit szeretnél, kérdezte játékosan, lazán,
egy ölelést, egy jó szót ily reggel korán,
vagy csak úgy hagyjalak bennem sodródni,
ahogy az ujjak játszanak a zongorán?
Vadvirág mezején építem házamat.
Szomorú fűzfából készítem ágyamat...
Kerestem Istent itt a földön és fent az égben,
forró nyárban, nagy fák hűvösében,
ősszel, mikor a lombok mind lehulltak,
télen hóban, hol életek aludtak,
tavasszal nyíló virágkehelyben,
de nem volt sehol sem az Isten.
Hiszek a mindig kimondhatóban,
a fenséges és magasztos jóban.
Hiszek az álmodozó önmagamban,
a két kézzel megfoghatóban.
Zárd az óévet büszke méltósággal,
köss békét most az egész világgal.
Vidám nevetésed járja át a hála,
legyél te az ünnep, és ne várj csodára.
Próbállak megtalálni folyton, szüntelen,
mert a Nap vagyok, s te a Hold nekem.
Betlehem vezérlő, fényes csillaga
egy jászol fölé fonta sugarát.
A háromkirályok boldog imája
óvta azt az édes kisbabát.