Takács László
Kegyetlen, de mégis szép ez a világ,
áhítottunk mindig valami nagy csodát.
De nem minden az volt, aminek az látszik,
tudtuk, hogy valami itt bizony hiányzik.
Ha egyszer majd megöregszel,
s álomra hajtod megőszült fejed,
lesz-e, ki homlokodra csókot ad
s füledbe súgja, hogy szeret?
Hétköznapi kínok
és ünnepi esték.
Emelj a magasba,
hogy bajom ne essék.
Én most elmegyek,
őrizd meg, mi voltam.
A fényt és a köveket,
amikben elbotoltam.
...én meg az eső, szirmaidnak éden.
Te vagy a csend a szózivatarban,
én meg vigasz akkor, hogyha baj van.
Lerogytam csak egy percre
lelkem leporolni, hisz
a hosszú út alatt rátapadt
sok ezer fájó pillanat.
Egyszer majd az leszek, ki lenni akartam,
hisz ebben az életben csak ezért maradtam.
Az ördöggel, az angyallal alkut kötöttem...
Rideg reggel, hűs hajnalon
zörögtek a kis ablakon.
A bábaasszony, mint annyi máskor,
mint a múltban vagy százszor.
Tudta már, hogy mért keresték,
tudását már jól ismerték.
Este, mikor a gyertyák csendben égnek,
lelkünk lágy húrjai másokért zenélnek.
Tárd ki hát a szíved és nyiss a mának,
és ne adj esélyt most az elmúlásnak.
Vándor, ki erre jársz,
tedd le hát a terhed,
pihenj meg nálam,
azt nem kell cipelned.
Párizs szikrázó kék egén
akkor éppen megtört a fény,
s fáradtan bolyongtunk
a Champs-Élysées-n,
majd a Szajna parton át,
ittuk a város monoton zaját.
Sóhaj száll az esti szélben,
bogár koppan szürke fényben.
Halk ima kéri az áldást,
bűnös szív a megbocsátást.
Lelked fehér vásznára festenék
zöld mezőt nagy, tűzpiros virággal,
nádirigót fénylő, arany szalmaszállal.
Réten átsuhanó szellők borzolta fák ölén
alszik már a tűz perzselte nyár.
Emlékeim szitáló harmatködén
még ölel egy fáradt napsugár.