Takács Zoltán
Az éj sötét, s lelkem didereg,
Halkan szólok, mert hangom megremeg.
Nem látok, s csontig fú a hideg,
Nem hallok, zúgva ordítanak szemközt a fellegek.
Az egyetlent mindig marja a magány,
Ki nem ismer "félszt", nem élt igazán.
Már vállra is fektetne minden percben,
Kár tagadni, ettől most megszeppentem.
Egy vagyok csupán, egyetlen,
hangom nem számít, én megértem.
Már fekete színnel születtem,
feketén a fehérek közt, nem értem.