Tamás Andrea
ott dobban benned
mélyen a szívedben él
a legszebb érzés
Olvad a jég a tavon,
felpörögnek a napok,
kifagy a megfagyott csobogás...
Madár voltál,
messze szálltál,
fellegekben
vitorláztál.
Szeretnék egy csepp tarka tintát,
titokban kinyitnám a kalitkát,
hogy szabadon szálljon a gondolat,
s színessé fessem a dolgokat!
az alma is ráncokat formál, mikor fonnyad,
a virág elhullatja sziromruháját,
ne keseredj el, ha megélt ráncaid
évgyűrűid lesznek, akár a fáknak...
Azt mondják, jó az emésztésem,
valóban sok mindent lenyelek,
összerágom, ha fáj is... ha érzem,
hogy ez most nem tesz jót nekem.
Gyermeki vágyak magasba szállnak,
fellegekbe repítik a szárnyak,
hegyeket mozdít a képzeletük,
mosolyt csal arcunkra tekintetük.
Messze, hol a föld az éggel összeér,
égből növő óriásfa földet ér,
mennyből földbe gyökerezik jósága,
így kerül a sok csoda a világba.
Elhasznált szavak, lejárt cipősarkok
felújíthatók, de nem tudom, ha kell...
nevetséges vagyok
mégis mindig megteszem...
valahogy nem tudom abbahagyni
pedig tudom
csak fércelem a rímeket
valami belső késztetés
indít el újra és újra
erre a különös útra...
Hol lakik a karácsony,
a frissen sült kalácson?
Talán Betlehemből való,
vagy csak téli napforduló?
Ha elmúlik karácsony...
mindennapokra vetkőzik az ünnep,
csonkig égett gyertyák szemétbe kerülnek,
letöröljük arcunkról a magunkra festett
ünnep örömét,
megpróbáljuk elviselni a hétköznapok
közönyét,
felsúroljuk az ünnep nyomait...
Feltöltöm magamba a csendet,
hogy bírjam a zajos hétköznapot,
rendületlenül keresem a rendet,
a mában egy jobb holnapot.