Tamás Andrea
Mielőtt mennék, beülök még egy gondolatra,
feketét iszom, s hozzá rágcsálok valami színeset,
ráérősség ül az idő nyakára,
s zaklatni kezdenek a versszerű képzetek.
Fortyog a föld a kietlen, puszta tájon,
fortyog az emberben az érzelem,
holdbéli táj, de mégis a földön látom,
sártengerben ragadt a félelem.
Nem szeretem a vesszőt,
mert utána mindig még jön valami,
tisztességesebb a pont,
mert pont annyi amennyit akar mondani...
illattá küszködve,
színné éretten,
ráncosra gyűrött idegekkel,
középkort elérve,
nyugalomra vágyva,
gondolataiba merülve
töltődik a lélek...
kirakatkényszer,
tökéletesnek tűnő élet,
Facebook, Instagram vagy TikTok,
nem fedi fel a nagy Titkot,
hogy mi a Boldogság...
tiktak, ketyeg az óra...
Szeretnék egy csodaceruzát,
rajzolnék vele egyet s mást:
új szemet a vaknak,
lábat a sántának,
ágyban fekvő betegeket
állítanék lábra,
süket fülébe dallamot,
néma szájába szózatot...
Most nem tudom szavakba önteni, mit érzek,
most nem tudok semmit sem mondani,
most nem akarok okokat keresni - félek,
s miérteket nem fogok zsongani.
Licslocs, pocsolya,
pocsolyában sok csoda,
gumicsizma tocsog benne,
ettől jó a gyerek kedve.
Csak állok és nézek...
minden a régi helyén,
már két hete lemerült a telefonod,
félbehagyott könyved az éjjeliszekrényen...
Ha már tél van, úgy gondoltam,
most nyarára spájzolok,
hiszen a télben is van pár jó dolog,
összegyűjtöm őket befőttesüvegbe:
karácsonyfaágat, szárított narancsot
és egy kis fahéjillatot,
teszek még bele ünnepi hangulatot,
konfettit meg egy csillagszórót...
Megviselt test, keserves jajgatás,
ép léleknek rothadó test az otthona,
miért kell a porladó test kínját elviselni,
a lélek élete mért ily mostoha?