Tamás Andrea
Te vagy az idő,
én meg az óra,
engedd, hogy perceid
számoljam sorra.
Ki lehet az a ráncos ember a tükörben?
Nem ismerem!
Vonásait nézve rokonom,
szegény, hogy megöregedett...
nem festem magam
ha sírnék úgyis
összemosódnának a színek
összefolynának
lecsorognának
lehet a fehér blúzom is
pecsétes lenne
és nem jönne ki a folt...
Volt egy kislány Panna,
haja dióbarna,
hajnalpír az arca,
fecsegett az ajka.
Hahó, óvónéni, én vagyok!
Hallasz engem? Most zoomolok!
Remélem, látsz is, mert megnőttem,
két fogam kiesett, mióta az oviból eljöttem.
Bárány ugrik át az árkon,
egy, kettő, három... száz,
azt hiszem, hogy alszom már...
Tündérország kapujában
aranyszőrű bárány vár,
pásztorfiú furulyázik,
a hét törpe táncot jár.
Anyának lenni szép,
anyának lenni jó,
mert az édesanya
a leges-legszebb szó.
Ez nem az a csend, amire vágytam,
az én csendem nyugalmat áraszt,
harmóniát, ölelést,
szeretetet, megértést.
Megállt az élet,
kihalt a város,
a boltok üresek
a pánik felvásárolt.
Limlomos padlás ajtaja tárul,
minden mozdulatlan, csak a pók szövöget,
behálóz egy elfelejtett világot,
kacatok között megkopott emlékeket.
Kinn tombol a nyár és izzad a táj,
délibáb hiteti, jobb lesz a világ,
virágos réten az élet döngicsél,
zöldebb a fű és kékebb az ég.