Tamás Andrea
Mikor gyermek voltam,
más volt az ünnep!
Nem voltak az utcán
cikázó fények,
karácsonyi vásár,
óriáskerék,
szemet kápráztató,
csecsebecsék.
Mikor a lelked csak csendben fájhat
Mikor a szíved majd szétszakad,
de nem segíthetsz a szenvedőnek,
sóhajai lelkedbe döfnek,
de te csak állsz... és állsz,
némán nézel magad elé...
Valami kell,
valami szép,
valami édes, mint a méz,
valami kék, mint az ég,
valami szabad, mint a fény,
valami zöld, mint a fű,
valami szivárványszínű.
Túl sok nekem ez a város,
egyre csak várok...
türelmesen,
autósorokban araszolva,
hogy megérkezzek:
óvodába, iskolába, munkahelyre...
Mondd, Ádám, ezt miért tetted?
Miért hallgattál az asszonyra?
Tudhattad volna, hogy nem a javadat akarja,
mikor az almát neked átnyújtotta.
Lehetnék szabadon szárnyaló madár,
de nem vagyok,
szárnyaim rég letörték,
a kijelölt úton csendben ballagok.
Ha fércmű, kell hozzá
sok selejtes anyag:
törött mozaik,
fahulladék,
maradék vászon,
rosszul megformált szavak.
Csak állj meg egy percre, és láss!
Csak állj meg egy percre,
és nézd az eget,
az égitestek üzennek neked,
titkokat árulnak el,
csak nyisd ki a szemed!
Ha tél van, a természet meghal egy kicsit,
ha tél van, az ártatlanság színe beterít,
beterít virágos és sáros helyeket...
Természeti képek szavakba öntve régi és új ruhában...
Napúrfi alkot,
víz tükrére csillogó
aranyhidat fest.
Ha hívtak, te mindig mentél,
hogy segíts embertársaidon.
Sorsod elfogadva indultál útnak,
mikor egy másik világba hívott az Úr.
"Dombon törik a diót, a diót,
rajta vissza mogyorót, mogyorót..."
"Töröm, töröm a mákot,
sütök neked kalácsot..."
Töröm, töröm, jól megtöröm,
darabokra aprítom...
Hétfőn lelkembe költözött az a hitvány Remény,
kedden kedvemet szegte a kendőzetlen való,
szerdán fellegekben szárnyalni lett volna kedvem,
de tudtam, hogy nekem ez nem való!