Tamás Andrea
Kinn tombol a nyár és izzad a táj,
délibáb hiteti, jobb lesz a világ,
virágos réten az élet döngicsél,
zöldebb a fű és kékebb az ég.
Ezerkilencszáznyolcvanöt szeptember,
sötét a lépcsőház, ablaka nincsen,
áramszünet van naponta kétszer,
kétszer nyolc lépcső egy emelet,
kétszer nyolc lépcső, szer hét,
mert fenn, a hetediken van a cél.
Téltündér táncol
eggyé olvad a tájjal -
szép illúzió...
*
hótakaróját
magára terítette
a csupasz szikla
*...
Küszöbön állunk régi és új között,
szívünk hatalmas remény-tarisznya,
nagytakarítást végzünk lelkünkben,
és várunk, várunk valami jobbra.
Megszökött a pizsamám,
vajon hol találom,
a szárítókötélen
vagy a zöld díványon?
ezerkilencszáznyolcvankilencet írtunk,
december huszonkettedikét...
- csupán harminc év telt el azóta -...
Mikor gyermek voltam,
más volt az ünnep!
Nem voltak az utcán
cikázó fények,
karácsonyi vásár,
óriáskerék,
szemet kápráztató,
csecsebecsék.
Mikor a lelked csak csendben fájhat
Mikor a szíved majd szétszakad,
de nem segíthetsz a szenvedőnek,
sóhajai lelkedbe döfnek,
de te csak állsz... és állsz,
némán nézel magad elé...
Valami kell,
valami szép,
valami édes, mint a méz,
valami kék, mint az ég,
valami szabad, mint a fény,
valami zöld, mint a fű,
valami szivárványszínű.
Túl sok nekem ez a város,
egyre csak várok...
türelmesen,
autósorokban araszolva,
hogy megérkezzek:
óvodába, iskolába, munkahelyre...
Mondd, Ádám, ezt miért tetted?
Miért hallgattál az asszonyra?
Tudhattad volna, hogy nem a javadat akarja,
mikor az almát neked átnyújtotta.
Lehetnék szabadon szárnyaló madár,
de nem vagyok,
szárnyaim rég letörték,
a kijelölt úton csendben ballagok.
Ha fércmű, kell hozzá
sok selejtes anyag:
törött mozaik,
fahulladék,
maradék vászon,
rosszul megformált szavak.