Tamás Andrea
Messze, hol a föld az éggel összeér,
égből növő óriásfa földet ér,
mennyből földbe gyökerezik jósága,
így kerül a sok csoda a világba.
Elhasznált szavak, lejárt cipősarkok
felújíthatók, de nem tudom, ha kell...
nevetséges vagyok
mégis mindig megteszem...
valahogy nem tudom abbahagyni
pedig tudom
csak fércelem a rímeket
valami belső késztetés
indít el újra és újra
erre a különös útra...
Hol lakik a karácsony,
a frissen sült kalácson?
Talán Betlehemből való,
vagy csak téli napforduló?
Ha elmúlik karácsony...
mindennapokra vetkőzik az ünnep,
csonkig égett gyertyák szemétbe kerülnek,
letöröljük arcunkról a magunkra festett
ünnep örömét,
megpróbáljuk elviselni a hétköznapok
közönyét,
felsúroljuk az ünnep nyomait...
Feltöltöm magamba a csendet,
hogy bírjam a zajos hétköznapot,
rendületlenül keresem a rendet,
a mában egy jobb holnapot.
őszül a hajam, szemem alatt szarkaláb,
nem jó már rám az a bizonyos ruha,
nem vagyok már csinos, bár szívesen hallanám,
hogy azt mondják, jól áll az új frizura...
Ősz elküldte levelét a télnek,
Mikulás apó elkapta röptében,
falevelek között gyermeki vágyak,
becsomagolt hát piros puttonyába.
Azt mondtad, a sötétségben is lehet látni,
nézd, kialudtak a villanyok...
hozzászoktam már a monoton dallamokhoz,
mindig csak ez az ugyanott, ugyanígy...
Aranyló erdőben sétáló napsugár
őszi erdő ösvényén kísér ma délután,
sajnos még nem láthatom a fák koronáit,
mert még kicsi vagyok, most tanulok járni.
Felkel a holnap, villanyt olt a Nap,
bearanyozza fénye a reggelt,
a perc versenyt fut a teendőkkel,
mozgósítja az ébredő embert.
Mikor elkezdődött, láttam az Apokalipszist
nyugati kultúránk romjain, sírt a lelkem
az utolsó élet jelei után epekedve,
minden égett... majd minden megfagyott,
műemlékek dőltek össze,
betörtek az ablakok,
cseppfertőzéssel közlekedett a kaszás,
rövidzárlat által semmisült meg az online világ...
Van az úgy, hogy elfogy a pillanat,
melybe teljesen beleélted magad,
nagyokat haraptál a húsából...