Tán Ferenc Gergő
Zöld erdőben jártam,
Sok-sok embert láttam.
Utcán, téren senki,
Közérzetem lenti...
Akadály előttem
Síkság mögöttem
Haladni kötelesség
Hermész nélküliség
Magasság egekig
Többszáz méterig
Ugrik, mászik, lép
Nemes cél ami szép...
A szegények meghalnak,
A gazdagok nem élnek,
Örökké élhetünk,
Ha nem csinálunk őrültséget!
Egyszer az életedben eljön az a pont,
Amikor eljön az a bizonyos pont,
Hogy eljött a szóban forgó pont,
És pont akkor fog ez a pont eljönni,
Amikor pont nem számítasz erre a pontra.
Elérte a Földet újra a kór,
Gondoljunk vissza akkor!
Hány ilyen volt már régen,
Mennyi nyavalya földön s égen!
A szegények meghalnak,
A gazdagok nem élnek...
Örökké élhetünk,
Ha nem csinálunk őrültséget!
Kagylónak igazgyöngye,
Férfiaknak szemük fénye!
Féltve őrzött, ékes kincsük,
Igen fontos megbecsülésük!
Volt egy otthonom, elhagytam...
Szívembe mélyen belemartam!
Soha nem veszi el ezt már senki!
Jó volt egyszer, régen szeretve lenni...
Keresem újra otthoni nyugalmam,
Száradó fakérgen napfény-sugaram!
Száz - Centenárium
Milyen rövid és tömör,
Mögöttes értelem rég gyötör.
Leírva alig néhány betű... száz...
Belegondolva sokrétű ez a váz.
Előttem egy fenséges doboz,
Kibontva ezer meg ezer darab.
Mely együtt egy óriási képet ad!
Sok kicsi alkotóelem rejlik benne,
Egy atom csak egy helyre megy be!
Oly régóta vártam már Rád!
Megérte végre látni e csodát!
Néma csend, mégis ott a válasz,
Sebzett lelkemnek stabil támasz!
Végy egy nagy levegőt
Vegyél egy levegőt, mélyet!
Bízz bennem, nincs mitől félned!
Tömör, lényeges sorok jönnek,
Míg szemedben nincsenek könnyek.
Akartalak, de meg nem kaptalak...
Békén téged én sosem hagytalak.
Hosszú ideig tetszelegtél előttem,
Szemembe mondtad, mindig bejöttem.