Tán Ferenc Gergő
Fejtől-lábig elfáradtam,
Remegek és elsápadtam.
Hevít a hívogató hideg,
Vékony éren játszik az ideg.
Mennyi ember egy helyen,
És milyen rendben, csendesen,
Fekszenek csupán, és hallgatnak,
Figyelnek, hogy Értük sírjanak...
Nem mindenki tér sajnos vissza,
Van, aki csak a pokol-koktélt issza.
A rendes emberek mások,
Ők az igazi messiások...
Vannak álmaim,
Nem egy, nem kettő,
Varázslatos vágyaim,
Melyek önfeledt meddők.
Tavaszi tücskök ciripelnek,
Madarak magasban csiripelnek.
Molnárpoloska a víz tükrén lebeg,
Fiatal fecskék póznán fognak kezet.
Az ég nem a csillagoknál kezdődik,
Hanem a fűszálak hegyén!
Minden tanár minduntalan tanít,
Minden hibánkat állandóan kijavít.
Küzd és kitart mellettünk örökké,
Hiányosságainkat elénk tárja tükörként.
Tekergek, csavargok,
Kitartóan keresem helyem.
Labirintus szétterülő falai
Összekuszálják fejem.
Visszanézel újra és újra,
Emlékeknek sava-borsa.
Alig telt egy négy hosszú év,
Hamar dicsővé vált e nemes név!
Hátadat pettyes batyu nyomja,
Szívedet emlékek sokasága fonja.
Cipeled a sok-sok év óráit,
Leszakítod a kitartás rózsáit.
Kanyargós utcára fordulok,
Tehetős lényektől koldulok.
Fájó gombóc trónol torkomon,
Néhány garas segít sorsomon.
Hóvirágok játszanak a szélben,
Szentjánosbogár világít a sötétben.
Remény útját napkorong fénye hatja át,
Haldokló holdfény talált talizmánt.