Tápai Gábor
Vendégem volt az Úr
Gyertyafényes asztalnál.
Telis-tele minden jóval
Táplálta lelkét a család.
Szívem nemes tűzhely,
Benne ég minden érzés,
Ami létezett, és még nincs,
Ami van, mind a legnagyobb kincs...
Nem kérlek, hogy légy az enyém,
Csak a fényem és a zeném.
Dallam, mi szüntelen morajlik fülemben,
Fény, ami utat mutat szívemnek.
Mi lenne, ha egyszerűen csak örülnénk?
Boldogok lennénk, nem üresen ülnénk?
Értékelnénk mindent, amink van,
A lét, az érzés, minden érintés egy hang.
Ami kézzel nem fogható, nem birtokolható.
Szavakkal leírni sem lehet,
Áldásként kezelni az életet.
Roskadozó, kopott karosszékemben ejtőzöm,
Szememben a naplemente szégyenlősen rejtőző
Gyerekként lapul, mégis oly öreg.
Néhai életemmel a tóba dob követ.
Letűnt korok visszhangjait elnyelő,
mély, sötét járvány, elburjánzó fertő.
Szemed csukva, füled nem reagál.
A szájkendő elnyomta arcod már.
Amerre járok, társam a kétely és a bánat.
Nincs úticélom, haza nem várnak.
Az utat felégettem magam mögött...
Szabadon és függetlenül cselekszel.
Megtehetsz bármit.
Egyedül járod utad, életed építed,
Csupán ez számít.
A mutató kiakadva, sebesség az égben.
Kinek a végét jelzi, másnak itt kezdődik az élet.
Dolgozik a gép, a hat henger darálja.
Mint kamera a filmet, úgy pergeti le a tájat.
Szerelem egy szakadékon keresztül
Vers az I. világháborúról
Első világháború idején élt egy német egyén.
Ez az ember beszélt az oroszok nyelvén.
Egy nap, mikor a csatatéren kémkedett,
Meglátott egy lányt és belészeretett.
Álomból álomba ébredtem,
Ahogy tudtam, futottam, nem ért véget a kert.
Kiáltottam, küzdöttem, mentem minden irányba.
Nem használt ez sem, a menekvés hiába.
Hogy mi vagyok én? Ki vagyok én?
Egy angyal, azt mondták régen még.
Csak a szárnyak hiányoznak, és az angyali én,
Ami továbbra sem változott, csak elhalványult a fény.