Tardi Richárd
Dobog még a szívem, dobog még egy párat,
Elemészt a csend, elemészt a bánat.
Nem én vagyok az, ki a világot megváltja,
Nem én vagyok az, ki az álmokat vigyázza.
És még csak az sem vagyok ki szeretnék lenni,
Nem lehet engem még csak komolyan sem venni.
Mi is csak emberek vagyunk és hibázunk nagyokat,
Szeretnénk felejteni olykor a rosszabb napokat.
Én is így vagyok ezzel mint bárki más,
Nem üres szavak ezek, egy igazi vallomás.
Van valamim, ami a tiéd kéne legyen.
Van valamid, amit el kéne, hogy vegyem.
Csak egy mókás pillanat, csak egy jel,
Csak egy mosoly, ami sosem veszhet el.
Leszáll az est, kigyúlnak halványan a fények
Nincsen már forgalom, az autók is nyugovóra térnek
Kihalt az utca, nem játszanak nevető gyermekek
A nyugalom és az álom játsza most az egyetlen szerepet.
Elég volt a porból, elég volt a sár
Elég volt a szavakból, most elfáradt a száj
Elég volt a valóból, elég volt az álom
Leteszem a táskát, már nem pihen a vállon.
Üres éjszakák, unalmas percek, hazug álmok
Boldogság! Rád mikor találok?
Megtaláltalak már? Csak én nem vettem észre?
Istenem! Az én csillagom mikor ragyoghat már végre?