Tárnok Noella
Kezünkben virágok, eljött ez az óra,
Hogy megálljunk mi is egy-egy búcsúszóra.
Hosszú volt a négy év, emlékekkel telve,
Vállunk felett súlyos terheket cipelve.
Gyenge kis csalogány száll egy megtört ágra,
Onnan néz le búsan a szomorú tájra...
Fellobban egy égi szikra tetején az állomásnak,
Lángnyelven szól minden titka az éjjeli látomásnak.
Erős fények, forró parázs ébreszt fel egy újabb álmot,
Mely leláncol, földhöz kötöz, kizárva a valóságot.
Két lépés előre, kettő vissza, hátra:
Táncunk belenyúlik a hűs éjszakába.
Túl közel vagy hozzám, aggasztóan közel,
Míg a magány csendje újra át nem ölel.
Van egy hely, ahol a fák az égig érnek,
Nyoma sincs a hosszú, hideg éjszakáknak,
Tenger morajlása súg a messzi bércnek,
Nap korongja ragyog távol a határban.
Kereslek a tó tükrében, kereslek a tájban,
Kereslek a Hold fényében és a bús magányban.
Szemerkélő szürkületben, csendben és a zajban,
Ezer fénylő esőcseppben, minden egyes dalban.