Tasi9
Csend,
Végtelen csend.
Monoton, szigorú rend,
A Csendkirály csendben örvend.
Ellentétek mindenütt,
Fájó, rossz érzés,
Megteremt, halálra üt...
Kerestem a válaszokat,
Mi az, mi mindig felbolygat,
Némán jártam városokat,
De a gondolat tovább zargat.
Életem értelmét elvesztve,
De minden bátorságom összeszedve
Haladok tovább az úton, s nem kérdem mily módon
Kaphatnám vissza mi elveszett örökre,
Csak ülök csendben a magánytól félve.
Halkan suhog az őszi Szél,
Dalára táncolni kezd egy Levél,
Az Eső halkan zenél,
Az egész Természet életre kél.
Száraz, sötét rózsák jelzik a múltunk,
Hogy honnan indultunk, s hová jutottunk.
Kis közönség az ki figyeli utunk,
S sok jó barátot az úton elhagytunk.
Rossz hír jutott fülembe,
Mentem hozzád sietve,
S te szívesen fogadtál
Szép szavakat szóltál.
Körülnézel, s az egész Világ
Bolond fejjel bámul reád.
Belül meg a lelked bánt,
S a fájdalomnak érzed okát.
Egy fal mögött ül, s megrémül,
Hogy lesz képes ily erőtlenül
Élni tovább felejthetetlenül,
S közben elrejteni kívül, mi fáj legbelül.