Terdik Péter
A tavasz boldog, ragyogó lány,
Szemében oly sok csábító talány.
Ruhája színes, semmit sem sejtető,
Hangjában a vágy mégis fellelhető.
Az üresen álló ház feketébe öltözött,
Lakóját elérte a láz, s a mennybe költözött.
Udvarán a három apró kutyáért holnap jönnek,
Nem kopognak az ajtón, nem is köszönnek.
Emlékszel, mikor ébren maradtunk,
Csak egymás szuszogását hallgattuk?
Emlékszel milyen jó volt, pedig
Kettőnk közül a férfi nagyon horkolt?
Hol vesztünk el, drágám?
Itt maradtunk árván
Egymás nélkül, egyedül,
Nem kértük ezt végzetül.
Míg képzeletemben újra nevemet motyogod,
Egy borosüveg alján felcsillan mosolyod.
Addig iszom, míg az egyikben megtalállak,
Könnycseppet ejtek, és beintek a halálnak.
Ha tudnék festeni, lefesteném magunkat.
Olyan helyzetben, olyan háttérrel,
Amilyennel csak akarod.
De nem tudok festeni, alkotni,
Így marad a képzelet,
Képzelt és szeretett alakod.
Az idő telik, s én boldog vagyok,
Rám mosolyogtak az Angyalok.
Pedig a hideg már döngeti falaim,
Elüldözi felőlem az Angyalaim.
Öreg tölgyfa vagyok - télben születtem,
Most tavasz van, mégis ráz a hideg.
Ágaim borzonganak a fagyban,
Leveleim szertehullnak - elmúlnak.
Mellettem dobbant a legnagyobb szív,
Amelyet valaha láttam, éreztem,
S míg dobbant, lángra lobbant,
Csodáját egy pillanatra átélhettem.
Hiszek a mocskos, áporodott képzeletben
Teremtett világ határain túl,
Ahol félkómásan ténferegtem,
És a saját képzelem volt, amely szíven szúrt.
Csak lélegezz mélyeket,
Ahogyan már sokszor megtetted,
S tedd fel a kérdéseket,
Melyeket soha nem érthetted.
Nem fekete, talán csak mély
kép és kerete,
magához öleli a rejtelmes éj
holt szeretete.
Ma inni fogok, és teszek a múltra,
Jól berúgok egy sarokba elvonulva.
Nem kell társaság, nem kell ide senki,
Elítélhettek, de szeretek részeg lenni!
Szép mesében, talpig feketében
Éltem, elértem, sok mindent megéltem,
Minden pillanatban egy szebb napot reméltem,
Amelyben újra miénk, mit elveszítettünk,
Minden szépre, amire régen együtt emlékeztünk,
S nem számított, ki akart rosszat tenni velünk,
Ha más nem, magunk lelke, mindig itt volt nekünk.