Tibor Láposi
Nálad járok, egy kanapéra ültetsz,
a falon egy portrérajz rólad,
adsz egy poharat, de az üres,
mondanám, de hirtelen a csengő megszólal.
Játék volt,
az is, ahogy elkezdődött,
meg az is, ahogy véget ér majd egyszer.
Árnyékod
beborult ég alatt fürdőzött
a rét kellős közepére kenve.
Az én kék szívem, kék szívem, kék szívem
nélküled nincsen se itt, se máshol sem.
Gyümölcsfák alatt várom, hogy eljöjj,
a Hold fénye fürdeti a rétet,
generációnyi álmom felnőtt,
versekben várakozott a lélek.
Fent a sarokban egy pókhálót látok,
úgy látszik, albérlőm lett, ki nem fizet,
otthonomban otthonra lelt az átok,
s folyton magára vonja szemeimet.
Sötét fellegeknek oly hideg terhe,
éjszakai égből aláhulló víz,
ez lennék: eső, mely eláll reggelre,
minden cseppem téged hogy megidéz, hív.
Sötétség itt bent, nincs Nap az égen,
rólad is csak kopasz fák mesélnek,
őszi szellőbe bújtatott vádak
hidegnek látnak, vigaszt kínálnak.
Az a vétség, amivel a kétség
megül bennem, hogy mi lesz velem,
és még az is kérdés,
hogy neked mit takar lelked.
Őszi eső áztatja sebzett lelkem,
hűs cseppjei fájón emlékeztetnek,
ha szíved a magaméhoz engedem,
rabja leszek e verses szeretetnek.
Fűzfaágon fészkel fáradt kismadár,
fárasztó nap végén téged hazavár,
csiripelni vágyik füledbe vala,
hogy szerelmes szíved a szépség maga.
A halál fentről jött,
az ember azért nem látja, mert örökösen
a lába elé néz dölyfösen,
erre tanít minket az élet:
Fiam! Nézz a lábad elé, te!
Előre nézz, előre figyelj,
az élet sodra csak így visz el.
Voltam már nálad, láttam, ahol élsz,
leéltem már az életem felét,
elmondtam minden álmomat,
vigye őket a kárhozat,
mert minden álmos mesém
egyedül az enyém...
Parancsoljon a teája, kisasszony,
mondja a pincér, majd úgy fordul sarkon,
mint ki fontos szertartást zavart meg,
olyan szép, olyan zavarba ejtő vagy.
Haikucsokrok
Béke
Könnyes szemekkel,
boldog bánattal verset
fogadsz tőlem el.
Számol a Nap; az elveszett perceket,
amikor még láthatta a szemedet.
Jajong a szél; az emlékét keresi,
ahogy a hajad tavasszal lengeti.