Tibor Láposi
Képzeletbeli vonal választ el minket,
nem akarsz azon átlépni, hidd el,
amit ott találnál nem akarnád,
hiába mondod, hogy érte bármit megadnál.
Vagyok a szó, mely hozzád kedvesen szólt,
rólad oly végtelen áradozott volt,
de a szó elszáll s lelkem után lohol.
Ha csak egy napunk volna, járnád-e velem az élet táncát,
vagy kerülnél messziről, mint fertőző járványt?
A mennyekben állhatatos közeledésem
zaklatás vagy hajbókoló érdem?
Isteni kérdések egy halandótól
A szemem sarkából épp csak elkaplak,
megpillantani sohasem tudlak,
ha odafordulok, már nem vagy ott,
s a kérdés nyugtot nem hagy, volt,
hogy vajon tényleg ott voltál-e?
Az emberek oly sokat törődnek
mások gondolataival önnön magukról,
észre sem véve, hogy közben felőrölnek
valami rendkívül fontosat saját magukból.
Az idő felőrli minden cselekedetem,
mindent, mit valaha érted tettem,
először csak finom porréteg fed be,
később már felismerhetetlen lesz
s évődik elfeledve.
Boncolgatom a lelkem,
a válaszokat keresem
fel nem tett kérdéseidre,
emígy vezeklem,
mint képtelenség megfelelnem
bármelyikre is.
Hajolj közelebb, súgnék valamit,
utolsó kívánságom ez,
utána költői létem megmaradt szavait
a tengerbe szórd, hogy mindig tiszta maradjon,
s úgy töltse be poszthumusz naplóm lapjait,
hogy magába temesse kettőnknek hamvait!
Kerestem azt a szót, mivel kegyelmed
a műveim közé tegyem, felélve
talán a végtelenszerű fegyelmet,
amellyel én megéllek, újra kérve
Ez nem az, aminek hittem,
hogy amire vittem, csak Isten
képes ilyen szinten a világon innen
s túl megművelni emígyen;
ez valami más, éjszakai látomás,
láthatatlan állomás, látott váromány,
elvárt álom tán.
Őszi szél ölel most körbe hidegen,
s én, fejet hajtva, előre törekszem;
csontjaimban érzem, miképp öregszem,
miképp lesz lassan emléked idegen.
Hozzád tartoztam, élő részedként,
minden egyéb valód eltakart, óvott,
veled léteztem - egykor, mi oly jó volt,
mára egyedül, miként élhetnék?