Tibor Láposi
Minden érzelmem kiveséztem,
és metaforákban végignéztem,
voltál már minden természeti tünemény,
kortárs kottákból költött kedves költemény,
elmondtam, hogy szeretlek, s nagy vágyam,
hogy bizalmas barátoddá váljak...
Lehetnél az anyám is, úgy vágyom figyelmedre,
s mert nem kapok eleget, hisztizek,
toporzékolok beleveszve az egyhangú versekbe,
amikben hiszek, hogy eléd visznek...
Voltam sötét mélabú kietlen börtönében,
remélve, hogy soha többé élve nem látom a Napot;
voltam rózsaszín felhők habcsók tengerében,
megélve miként kéne, jót ígérve várnom a másnapot;
voltam oda és vissza, ahová e lét hívhat,
e látomás kristálytiszta könnyeimet felissza.
Oh, hogyha érthetném lelked titkos életét,
ha látnám, amit elrejtesz árván,
minden csendes vágyam legjavával várlak.
Az életnek ezen az oldalán
én már láttam, amit senki más,
szeszélyes sorsod vékony fonalán
egy másik fonál szála suhan át.
Hogy veled máshogy telnek a percek,
talán nem is sorrendben mennek,
hogy más, amit mond szavad,
mintha más mondaná ugyanazt.
Hiszek benned, éltesd a költészetet,
aki szeret, tudja a neved, veled
nevet vagy hullajt könnyeket, görgetve
terheket, míg a lét bennük szendereg.
Láttalak,
az évek során reménykedve vártalak,
bízván, hogy eljössz, ha hűséggel szavallak,
szívembe zárhatlak, szeretvén önmagad;
de ez eddig csupán hiú álmom maradt.
Fogd a kezem, ha elesnék, segíts fel,
nem szégyen kérni, és én téged kérlek,
ebben a világban rosszal telítve
már most is található elég lélek.
A sarkon túl mi vár rám, azt akarod, nézzem meg,
de a szív szédeleg, az agy ténfereg, és az egész szétpereg,
a testem beleremeg, hogy amiért igazán kesereg jelenleg
a lelkem, az bezzeg nemhogy közeleg, mert a sarkon túl
hemzseg a förgeteg, rideg embertömeg,
és te ezt görgeted elém valószínűleg...
Nem volt bennem, csak egy hű vágy,
alkotni óhajtott a lelkem,
de nem volt ez több, mint kívánság,
míg el nem jöttél, mit se tettem.
Vajh` mi lenne a költőkkel, ha múzsa
nem ihletné őket, mondva: itt vagyok,
mihez kezdhetnék, ha sosem kérdezed,
"kellek-e?", s úgy veted rám pillantásod,
hogy nincs is más választásom, mert sosem
szenvedhetném, mint szavadat feledem.
A lelked tán verseken át elérhető,
s a szíved, a költőének megnyerhető,
s amit ír, az téged átölelő,
vagy igazából nélkülözhető?
Múzsának lenni előkelő?
Amit írok, amit mondok s gondolok,
képzelem velem, mint bennem félelem
van az iránt, hogy vajh` mit hoz a jövő,
melyben e költemény eltörölhető.