Tibor Láposi
Mindig tiszta látomás kísér minden álmon át,
e találkozás rég túlnőtt azon, hogy puszta fellángolás
lehetett voln`, mégis úgy viseled titkaid fátyolát,
mintha kétségbe vonnád a lélekvándorlást.
Hiszed-e, hogy a szeretet megváltja a világot?
Minden érzelmed, ahogy az életed látod,
amivel szerelmed vágyakozón kívánod,
ahogy a fájdalmat, a gyávaságot kiállod,
miközben haragod a sorsra kiáltod,
hordozod magadban a világosságot,
amihez én teremtek neked álmot,
s elviselem vakságod.
Minden gonoszság, amit az ember kitalál,
minden elvetélt,
szenvedésre ítélt vétkező,
aki a más szívével kérkedő,
míg a magáét elrejtő;
minden bűn, mi árnyak közé űz,
bujdosó bánatot szül, melyet épphogy eltűr
halandó lelke az embernek...
Évek és évek
végtelenbe vesző,
kietlen vidékre kísérnek,
hol lehetséges szavaid
utol nem érnek,
bármeddig is élek,
meg nem értlek.
Lélegzeted
visszatartod;
feledésbe merül
az idő,
s minden belőle
eredő
emlék
cselekedeteimről...
A szél nem mozgat hegyet,
bármilyen erővel is támadja meg,
a Nap sem süt át rajta,
csak teremt a hegynek árnyat,
hát így vagyunk mi egymással,
mert bár bennem ihleted szárnyal,
mégis csak egy vágy vagy, lázas álom,
amivel a verseim megkínálom...
Múló pillanatok árnyalják arcod
Szemcsés képekben távozik az emlék,
bármi is volt bárhogy, elmúlt örökre...
És beleúszok a szívedbe,
mint tollam merítem az ihletbe,
amivel csókolsz... talán engem okolsz,
amiért folyton belebotolsz
szeretetembe.
Úgy vagyok veled valahogy,
ahogy a boldogságod elhagyod;
előttem vagy tisztán, pőrén
az örökkévalóság küszöbén,
nyúlnom feléd oly felesleges,
kenetteljes, utolsó cselekedet...
A tudomány szerint az univerzum folyamatosan tágul,
az ész szinte belekábul, te is, elém úgy járulsz,
hogy egyre több és több a neked írott vers,
amikkel szolidan vezekel bennem ez a szeretet,
mégis egyre messzebb vagy, és a fénysebesség
oly kevés, hogy valaha is utolérhetném
csillagok közé rejtett szíved...
Van ez az érzés,
amely melléd kívántat,
látni akarom, amit szíved
a lelkedbe rejt el.
Jeleket rajzolok a homokba,
hátha észreveszed, mint rostokolva
éppen készülsz magadba omolva
megadni magad melankóliának.
Minden érzelmem kiveséztem,
és metaforákban végignéztem,
voltál már minden természeti tünemény,
kortárs kottákból költött kedves költemény,
elmondtam, hogy szeretlek, s nagy vágyam,
hogy bizalmas barátoddá váljak...
Lehetnél az anyám is, úgy vágyom figyelmedre,
s mert nem kapok eleget, hisztizek,
toporzékolok beleveszve az egyhangú versekbe,
amikben hiszek, hogy eléd visznek...
Voltam sötét mélabú kietlen börtönében,
remélve, hogy soha többé élve nem látom a Napot;
voltam rózsaszín felhők habcsók tengerében,
megélve miként kéne, jót ígérve várnom a másnapot;
voltam oda és vissza, ahová e lét hívhat,
e látomás kristálytiszta könnyeimet felissza.