Tímár Csenge Mária
Majd idővel elfelejtem,
amikor kimegy a pólóból az illata,
amikor a nevét közönnyel ejtem,
amikor nem él bennem minden pillanata
annak, ahogy csókot lehelt homlokomra,
amikor már nem alszom egyedül kifliben,
várva, hogy kezét rátegye a karomra...
Egyedül járom az utcákat,
halkan kopognak lépteim
a csend homályában, s akácokat
lengedeztet a szél. Testvéreim,
mivé lettem én?
Magányomra húzom paplanom,
miközben a fejem a párnába nyomom.
Elfojtom magamban a szót,
hogy kitűzzem végre a fehér zászlót
az érzelmeimmel szemben.
Lassan kúszik az égen a felleg,
Ki tudja, milyen álmot kerget.
Hűvösen nyújtózik a Hold,
Az esti szél lágy szót dalol.
Álmomban mindig feldereng,
Hogy nagyapám a hokedlin ül,
Közben a macska az asztalon fetreng,
És a hús illata körbejár, ahogy a sütőben sül,
Nagyanyám meg csak görnyed,
Mi pedig kártyázunk...
Összevesztünk, dobáltuk a tányérokat,
Teli torokból üvöltöttünk, ástuk sírunkat,
De megbeszéltük, s szerettük a másikat.
"Ki nem feküdhet szerelmével,
Nem alszik, meghal minden éjjel."...