Timári Sándor
Felhők mögött a tél utolsót kacsint,
a lullula friss dala érti a csínyt.
Egy kapu kenésért sír,
mellette morcosan
bokor nyújtózik borzasan.
Láttam órákig a déli föld felett
köd-ezüst folyókat,
mint levélen az eret.
Szemébe húzza a rét a virágtakarót
Oldalra fordul a szél ásít egy nagyot
Titkos, édes verem, csengő-bongó fordulat.
Neked s nekem kacagó gondolat.
Zigóta-gőte, mikrosejtfalat.
Csillagpor dörömbölő, édes öntudat.
Gólya, pólya, ősök fája. Szerelempirkadat.
Játszó, nyüzsgő kérdészuhatag.
Szuszogó, rontó tündérakarat.
Kíváncsi jel, megtölthetetlen szivacs...