Timea Knebel
Halad az idő, mennek az évek,
Napfelkelte-mente, tavaszra jő a nyár,
Gyűltek az érvek, beérett tervek,
Elérted-e mindet, mit zsenge éved várt?
Víztükör simája, elér a csend és körbefon,
Halkan locsog a víz nyelve, távolban gramofon.
Mi marad, mire fogsz majd emlékezni?
Napjaink, éveink színes üveggolyók,
Fodros tartalmukat te töltöd meg,
Óvatosan görgesd, és becsüld meg,
Tiszták legyenek, mint tiszta vizű folyók.
Olykor úgy fáj belül maróan,
akár lelkem lenne szürke karóban.
A tompa érzések fellege
nyomasztón aláhull, ez a neheze.
...De már távolodó háta fel-feltűn`
Messziből felsejlik ősznek alakja
Aranyló haját a szélnek kibontja
Megyek az úton, szaladok
Előrefutok, megállok
Jönnek velem jó barátok
Szükségem van mind-mind rátok
Olvasom a sorokat egymás után kétszer,
Mondanivalót a sorok között vélek, kényszer.
Sárga selymű tavasszal,
Madárhangos hajnallal,
Ébredezik a természet,
Kékek, zöldek elnézem...
Nem szólsz, és én mégis mindent értek,
Nem simogatsz, hozzám érsz, és én érzem.
Harkálykopogtatós reggeleken
Csepeg az eső apró cseppekben.
Jött a tél és kopogott,
Nem kérdezett, csak topogott,
Megrázta fehér szakállát,
Hófehér lett itt és odaát.