Tiszai P Imre
Ócska forgatókönyv ez, mihez nekem kellene
dramaturgiát szabni, de tehetetlen vagyok,
a múltidőbe hiába kapaszkodok, és keresek
valami állandót,
nincs, csak a változók írnak új képleteket
rossz megoldásokra, aztán a tegnappá vált
mát is szégyelljük, megtagadjuk önmagunkat,
téged is.
Semmi sem sürgős most.
Sötétséget ásít az éjszaka,
rám telepszik a nem-létezés
nyugalma.
Lám, én de sokat megéltem,
mint mozgalmas regénylétem,
szegény-
legény
Rendhagyó karácsonyi ima Istenhez
Isten, nézd a gyertyákat, hogy fénylenek,
halld a gyermekek önfeledt örömét,
halld, hány hálás szív dobogja az Igét,
örülj! Imára kulcsolódnak kezek.
Szürke köd gomolyog lustán a Temze felől,
London piszkos városát unottan harapja,
huppanva zúdul be a piactéri katlanba,
a Globe Színház kidőlt kapuját átugorva.
Egy pentatondallam zsong,
benne fájdalom bolyong,
monoton zokog fel a hang,
az ujjak fájnak, barázdát
fém húrok szántanak
Hideg, kemény szavak vádlón visszhangzanak.
Fekete tűz, halott, fénytelen, lángtalan,
szobrok ülik körül, feltámadásra várnak.
Olcsó kékre mázolt vasbordák, bezúzott üveg,
eltévesztett kapukód, kiröhög, rohadjon meg,
magába roskadt öreg lift szint alatt rekedve,
mászás fel a négyre, tüdőt kiköpőn lihegve
Mint sejtelem, egy kórus hang nélkül...
Most tanulok hallgatni, bár egy párszi amúgy is
a hallgatás mentén ballaghat csak lehajtott fejjel,
tűzre is önmagam vetem, létezik a kegyelem, mégis
jobb így, pária voltom jobban illik ide
Nekem nem léteznek színek
csak ha a nyári mezőre nézek
zöldjében kedvesem szemét látom
szerelmét nyújtja nékem át
egyetlen szál virágon
Szétrongyolt életed foszlányait félted,
és nem érted, hogy ez az átkozott idő
miért rohan ilyen pokolian veled,
megpihennél néha - fogytán az erő.
Ilyen vagyok,
vad orkán magas hegyeknek ormán,
vagyok egy tenger-ár,
ki téged a mélybe zár,
az örök folyó, ami hömpölyög,
egy villám, mi az égen pörög.
képzavar
szemnek szép fénylőn futó csillagok
teremtésből itt maradt ős-darabok
felkavar