Tiszai P Imre
Bénán része lettem, mint a szürke beton
a csipkézett tájnak, ennek a világnak
árnyéka, fasorok menetelnek mellettem,
és valamikori csúf szerelmek vajúdnak...
szonett parafrázis a Lila ruhás nő című festményre
Kóbor pipacsokkal tűzdelt mezőt
ölelő árvalányhajtenger, színek,
halvány világ, tavasz várva esőt,
hogy vadvirágok írják a szerelmet.
kötelekkel konvenciókhoz kötözve
járjuk utunkat mértani formában
és nincs kitérő fogva tart a tér
Elmebeteg idő simítja agyunk barázdáit
nem-gondolkodó buta egyenesre,
törtetve átgázol rajtunk, mint
egy úthenger
Elrohant az élet, ötvenegy év,
néha lassult, néha megfutott,
először csak forró ifjúi hév,
aztán minden megnyugodott.
létezek neked?
vagy csak a mozaikdarabokat illesztgeted
türelmetlen kézzel, s rájössz: nem illenek
össze, és szétcsapod az egészet!
Széljegyzet Júdás evangéliumára
fényes felhőben jár lelked
porhüvelyéből szabadulva
isten útja s igéje véled
Júdás világnak árulója
cseng a harminc ezüst
és égő sebet csókolsz
hegytetőn égre szálló füst
marja szemed de nem gyászolsz...
Mindig megfut a szó, s mint a tej, ráég a lelkünk
platnijára, akaratlan dolgoznak néha az idegek,
a tudatalattira hat valami idegen akarat,
nehéz befogni a számat, s te sem teszed meg,
bár már képtelen történet kerekedik ki ebben a
párbeszédben
vörös hajad lobbanása
lángolt felém a megolvadt tömegben
izzadtságcseppek alól szeplőid szórtad
a betont tördelő hőségben
rám villant szemed mikor az
"ajtók záródnak"
parancsolattal préseltek a fémlapok
még felém hintettél egy...
Groteszk és abszurd betonhasábok
nyúlványa a múlt tápászkodó falai közt...
Eistein nem volt normális,
én miért legyek az?
Igaz, ő beletenyerelt
nagy dolgokba, én meg
szélárnyékban járkálok csak,
dőlni látszanak a hegyek,
eltemetnek.
Az idő furcsán hullámzik,
az élettel csak játszik,
mint csapodár szerető,
tegnapi gondolat ébred a mában,
mint tavalyi fű szárad...
Csontjaimban érzem a hajnali ébredések
hűvös nyugalmát, bőrömön azt az érintést,
amelyet utoljára rajtam felejtettél, az idő
csobban köröttem, egy köhintést még
áthallok az éjszakádból.
Keret nélküli kép vagyok a falon,
lépek rajzolt kockaköveken az út mentén,
vonalak futnak szerte, színek lebegnek,
hangok törnek apró betűkké, lengén
öltözött érzések kóborolnak
illatod keresve az őszi mezőkön,
a felejtett nyár maradványai fölött.