Tiszai P Imre
Olcsó kékre mázolt vasbordák, bezúzott üveg,
eltévesztett kapukód, kiröhög, rohadjon meg,
magába roskadt öreg lift szint alatt rekedve,
mászás fel a négyre, tüdőt kiköpőn lihegve
Mint sejtelem, egy kórus hang nélkül...
Most tanulok hallgatni, bár egy párszi amúgy is
a hallgatás mentén ballaghat csak lehajtott fejjel,
tűzre is önmagam vetem, létezik a kegyelem, mégis
jobb így, pária voltom jobban illik ide
Nekem nem léteznek színek
csak ha a nyári mezőre nézek
zöldjében kedvesem szemét látom
szerelmét nyújtja nékem át
egyetlen szál virágon
Szétrongyolt életed foszlányait félted,
és nem érted, hogy ez az átkozott idő
miért rohan ilyen pokolian veled,
megpihennél néha - fogytán az erő.
Ilyen vagyok,
vad orkán magas hegyeknek ormán,
vagyok egy tenger-ár,
ki téged a mélybe zár,
az örök folyó, ami hömpölyög,
egy villám, mi az égen pörög.
képzavar
szemnek szép fénylőn futó csillagok
teremtésből itt maradt ős-darabok
felkavar
Bénán része lettem, mint a szürke beton
a csipkézett tájnak, ennek a világnak
árnyéka, fasorok menetelnek mellettem,
és valamikori csúf szerelmek vajúdnak...
szonett parafrázis a Lila ruhás nő című festményre
Kóbor pipacsokkal tűzdelt mezőt
ölelő árvalányhajtenger, színek,
halvány világ, tavasz várva esőt,
hogy vadvirágok írják a szerelmet.
kötelekkel konvenciókhoz kötözve
járjuk utunkat mértani formában
és nincs kitérő fogva tart a tér
Elmebeteg idő simítja agyunk barázdáit
nem-gondolkodó buta egyenesre,
törtetve átgázol rajtunk, mint
egy úthenger
Elrohant az élet, ötvenegy év,
néha lassult, néha megfutott,
először csak forró ifjúi hév,
aztán minden megnyugodott.
létezek neked?
vagy csak a mozaikdarabokat illesztgeted
türelmetlen kézzel, s rájössz: nem illenek
össze, és szétcsapod az egészet!
Széljegyzet Júdás evangéliumára
fényes felhőben jár lelked
porhüvelyéből szabadulva
isten útja s igéje véled
Júdás világnak árulója
cseng a harminc ezüst
és égő sebet csókolsz
hegytetőn égre szálló füst
marja szemed de nem gyászolsz...
Mindig megfut a szó, s mint a tej, ráég a lelkünk
platnijára, akaratlan dolgoznak néha az idegek,
a tudatalattira hat valami idegen akarat,
nehéz befogni a számat, s te sem teszed meg,
bár már képtelen történet kerekedik ki ebben a
párbeszédben