Tiszai P Imre
Szürke köd gomolyog lustán a Temze felől,
London piszkos városát unottan harapja,
huppanva zúdul be a piactéri katlanba,
a Globe Színház kidőlt kapuját átugorva.
Egy pentatondallam zsong,
benne fájdalom bolyong,
monoton zokog fel a hang,
az ujjak fájnak, barázdát
fém húrok szántanak
Hideg, kemény szavak vádlón visszhangzanak.
Fekete tűz, halott, fénytelen, lángtalan,
szobrok ülik körül, feltámadásra várnak.
Olcsó kékre mázolt vasbordák, bezúzott üveg,
eltévesztett kapukód, kiröhög, rohadjon meg,
magába roskadt öreg lift szint alatt rekedve,
mászás fel a négyre, tüdőt kiköpőn lihegve
Mint sejtelem, egy kórus hang nélkül...
Most tanulok hallgatni, bár egy párszi amúgy is
a hallgatás mentén ballaghat csak lehajtott fejjel,
tűzre is önmagam vetem, létezik a kegyelem, mégis
jobb így, pária voltom jobban illik ide
Nekem nem léteznek színek
csak ha a nyári mezőre nézek
zöldjében kedvesem szemét látom
szerelmét nyújtja nékem át
egyetlen szál virágon
Szétrongyolt életed foszlányait félted,
és nem érted, hogy ez az átkozott idő
miért rohan ilyen pokolian veled,
megpihennél néha - fogytán az erő.
Ilyen vagyok,
vad orkán magas hegyeknek ormán,
vagyok egy tenger-ár,
ki téged a mélybe zár,
az örök folyó, ami hömpölyög,
egy villám, mi az égen pörög.
képzavar
szemnek szép fénylőn futó csillagok
teremtésből itt maradt ős-darabok
felkavar
Bénán része lettem, mint a szürke beton
a csipkézett tájnak, ennek a világnak
árnyéka, fasorok menetelnek mellettem,
és valamikori csúf szerelmek vajúdnak...
szonett parafrázis a Lila ruhás nő című festményre
Kóbor pipacsokkal tűzdelt mezőt
ölelő árvalányhajtenger, színek,
halvány világ, tavasz várva esőt,
hogy vadvirágok írják a szerelmet.
kötelekkel konvenciókhoz kötözve
járjuk utunkat mértani formában
és nincs kitérő fogva tart a tér
Elmebeteg idő simítja agyunk barázdáit
nem-gondolkodó buta egyenesre,
törtetve átgázol rajtunk, mint
egy úthenger