Tiszai P Imre
Lepedőn
Jól nevelt, térdekre simuló szoknya
alatt viháncoló vágyak kacagnak
lépésenként, míg székre dobva gyűrődik...
járatlan utak a semmibe futnak,
sápadt arcokon
játszanak fény-árny örvények,
hangtalan borul rám a világ
Ujjak.
Érzékeny, nyughatatlan ujjak.
Fekete-fehér billentyűk.
Varázsolnak.
A pillanat tört részeként rezdül az idő.
Vagyok egy széljegyzet,
egy lap szélére szorult gondolat,
vagyok egy száműzött
ősrobbanásból szakadt holt
anyag, mi a földnek ütközött,
vagyok felriadó álmod, mikor
a nyugalmat nem találod,
vagyok lelked jogcím nélküli...
péntek ráadásul már délután
ilyenkor a metró percenként böffent egyet,
és az utcára hány jó pár tonna súly izzadt
megfáradt tömeget kik
mint a vonuló hangyák, cipelik
létüket cekkereket hétvégére...
Húrok
Sírnak, vagy csak a kéz remeg, és
rossz a hangolás, könnyek csak
a szemedben gyűlnek.
vagyunk Pilátus és ítélkezünk,
vagyunk Jézus és keresztre feszülünk,
vagyunk mennybe vágyó, pokolba járó senkik
Folyódból már csak
a partok maradtak,
rám szakadnak,
csónakod szétrohadt alattam,
csak iszap
és rothadás ballag lassan
a tenger felé,
hová majd a zagylakók...
nem ezt ígérted Jeruzsálem forró nyarában,
mikor a siratófal előtt próbáltam megérteni a hosszú szakállak
mormoló imáit, s próbáltam összeszedni morzsáit, mit még őrzök
a gyermek-lélek esti szófogadó összetett ujjacskáiból
Partium szülötte, magyar és európai,
számkivetett, üldözött senki,
ez voltál, s lettél a halálban a minden,
az, ki ráüvöltött a világra,
aki soha nem maradt csendben,
érmindszenti kisparaszt jogra
tuszkolt utódja,
lángos-pallos...
A szegénységnek szaga van,
valami ecetes íz, ami
a mosásban foszlott szövetszálak
közé bújik, és vicsorogva
harap az illatokba.
Furcsán kusza vidék ez,
és furcsa gondolatokat sugall
a kínzón, lassún döcögő
vicinális itt, a periférián.
Nem én botlottam, a járda volt alattomos,
mikor szétszakadt szandálomba kapaszkodott,
amott egy pad felvihogott, az esti légyott...
Hamis próféták hirdetnek igéket,
lavinák zúdulnak, fagyott érzések...