Tiszai P Imre
Nem velem voltál,
bár lehettél volna,
nem templom ez,
csak egy kápolna,
de csöndje éppúgy
imád ringatja
...anyám kívánt elsőnek boldog életet,
mikor a rá kirótt szenvedés után
a kezébe vett, aztán másfél évtized,
és rájött - az átka vagyok, ő csak
egy áldozat, kit nőként a szülés
tönkretett, fejemre olvasta
Voltam a tabuk nélküli
világod, ki talpra állított,
mikor a világ elé térdeltél
kegyelemért, mert fáradt lelked
már nem bírta a magányt.
néha álmodok egy kisfiúról, ki a petróleumlámpa
fényében nézi anyját, ahogy nyughatatlan...
Pénznek, háznak, kocsinak súlya van,
sok-sok számjegyű mérleg-tételek,
de az érzés, a lélek súlytalan,
utóbbiak bizony az értéktelen életek.
Árvalányhaj pipacstenger felett
Szőkesége, mint árvalányhaj a pipacstenger felett,
hullámzott át az időn, énekelt, táncolt és nevetett,
alkonyi napban fürdött, apró karjával feléd intett,
magához ölelt, keze arcod simította - szeretett.
Anyu!
Egy szál virág csak,
mit sírodra teszek,
vedd el, ez volt kedvenced,
régi kertünkből félve elcsentem.
Születtem, éltem, és soha nem féltem,
múltam cipeltem, míg rád nem találtam,
kezed nyújtottad, én kezed megfogtam,
veled a szép szerelmet megismertem
Mint széthullott legó, darabokat pakolsz
össze vágyaidból rajzolt skiccek mentén,
sérült peremeket sorjázva, simítva
az elfüstölt tűzijátékok visszhangzó,
olcsó pufogásába a filléreken
vett álmok keser-ízű ébredéseit.
Azok a részeg hajnalok,
mikor a Zagyva mocskos vize felett
ballagok a szétesni készülő öreg fahídon,
számon Margó ginnel kevert rúzsos csókja
/pincérlányként bőkezűen osztogatta/
néha eszembe jutnak fázós éjszakákon.
Egy régi húsvét jut eszembe,
tizenévesen a locsoló-hétfőn veled,
piros ruhácskában, masnival hajadban
ültél egy hokedlin a konyhátokban,
arcodon illendő szégyenlős mosoly,
hajadra locsoltam a Krasznaja Moszkvát,
s meglepett, hogy kaptam érte egy puszit...
A harangok hosszú útra, Rómába mentek,
magukkal cipelve átkozott bűneinket
A kilencedikről minden oly fura
a földig futó szocreál erkélyek sora
mire az elsőre ér zárja a háromszöget
és a fonnyadó leander leveleket
bemossa a fák poros zöldjébe
kilógó penészes dunyhákat szárít
mindenütt a kosz és a rozsda ásít...
Apám a kenyeret lassú mozdulattal törte,
a lehulló morzsákat tenyerébe söpörte,
gondosan vigyázott mindenre,
talán egyre nem - az életére.
Nincs megbocsájtás, mert bűn sincs,
csak kedvetlen öntelt emberek szabta
szabályok fonnak pókhálót rád,
ahol álmok halnak vergődve, kétségek
közé temetve, mert a gyűlölet
birokra kelt, és fogásra lelt.