Tiszai P Imre
Néhány lopott pillanat,
míg Presser keze a billentyűkön szaladt,
aztán elhalt a hang...
Egy kórházi éjszaka - ébren
Sok évet gyűrve gyermekként sírt fel,
még mozdult kettőt gyönge teste...
Fűz ágával befont
üveg a gyalulatlan
asztalon
ruskós vöröset kínál
Lepedőn
Jól nevelt, térdekre simuló szoknya
alatt viháncoló vágyak kacagnak
lépésenként, míg székre dobva gyűrődik...
Gyűlölöm ezt a telet,
mikor téphetetlen akaratod
vet rám béklyót, és
kényszerít járhatatlan
utakra.
Az idő furcsán hullámzik,
az élettel csak játszik,
mint csapodár szerető,
tegnapi gondolat ébred a mában,
mint tavalyi fű szárad...
Kötözz az árbochoz, ravasz Odüsszeusz,
hogy elhízott szirének énekét meghallva
morajló tengerárba ne csobbanjak...
Semmi sem sürgős most.
Sötétséget ásít az éjszaka,
rám telepszik a nem-létezés
nyugalma.
halk lassú lágy dallam zsong
hársfák ága közt bolyong
hűvös őszi szél mesél
a nyárról s zord téltől fél
még hullámok simulnak
parti kövekhez bújnak...
Ilyen vagyok,
vad orkán magas hegyeknek ormán,
vagyok egy tenger-ár,
ki téged a mélybe zár,
az örök folyó, ami hömpölyög,
egy villám, mi az égen pörög.
Hideg, kemény szavak vádlón visszhangzanak.
Fekete tűz, halott, fénytelen, lángtalan,
szobrok ülik körül, feltámadásra várnak.
A halott virágok kertjét keresem,
hol fáradt testem fektethetem
a múló időbe,
köröttem a márvány porlik
a két világ határán.