Tiszai P Imre
...anyám kívánt elsőnek boldog életet,
mikor a rá kirótt szenvedés után
a kezébe vett, aztán másfél évtized,
és rájött - az átka vagyok, ő csak
egy áldozat, kit nőként a szülés
tönkretett, fejemre olvasta
néha álmodok egy kisfiúról, ki a petróleumlámpa
fényében nézi anyját, ahogy nyughatatlan...
Jöttetek,
s hoztátok a sztyeppék friss fű illatát,
vad csikók törtek be, s hozták fehér ló
fiát.
"Finomul a kín" (Galgóczi Erzsébet - Vidravas)
Szakadt tízparancsolat foszlik a pokolba,
erőtlen kezekben billen félre a kereszt,
tétova mozdulat dob bibliát a polcra,
tömjénfüst ülepszik rád, soha nem ereszt.
A szegénységnek szaga van,
valami ecetes íz, ami
a mosásban foszlott szövetszálak
közé bújik, és vicsorogva
harap az illatokba.
Elrohant az élet, ötvenegy év,
néha lassult, néha megfutott,
először csak forró ifjúi hév,
aztán minden megnyugodott.
Nem velem voltál,
bár lehettél volna,
nem templom ez,
csak egy kápolna,
de csöndje éppúgy
imád ringatja
Apám a kenyeret lassú mozdulattal törte,
a lehulló morzsákat tenyerébe söpörte,
gondosan vigyázott mindenre,
talán egyre nem - az életére.
Anyu!
Egy szál virág csak,
mit sírodra teszek,
vedd el, ez volt kedvenced,
régi kertünkből félve elcsentem.
Voltam a tabuk nélküli
világod, ki talpra állított,
mikor a világ elé térdeltél
kegyelemért, mert fáradt lelked
már nem bírta a magányt.
péntek ráadásul már délután
ilyenkor a metró percenként böffent egyet,
és az utcára hány jó pár tonna súly izzadt
megfáradt tömeget kik
mint a vonuló hangyák, cipelik
létüket cekkereket hétvégére...
halk lassú lágy dallam zsong
hársfák ága közt bolyong
hűvös őszi szél mesél
a nyárról s zord téltől fél
még hullámok simulnak
parti kövekhez bújnak...
Az a sikoly ott maradt kulcsra zárva,
mikor a nap végén fáradt sóhajjal nyúltál a
ruháid után