Tomasovszki István
Víg rohanása a széllel, bújva a
réten, a lombban, a dombokon át,
söpri a régit, a múlót, fújva a
ráncon, a sípon, a csontfuvolán.
Érzem a rózsád - gomblyukon ülve,
lágy zivatarral bombázza orrom:
mennyei ostrom...
Szirének csalfa énekével, búgva
jött el a hajnali vonat,
ágyam szélén ültél, hajadat húzta
még az előző alkonyat.
Tükör által homályos a létünk,
néha küzdünk, fennmaradni vágyva...
Idő érlelődik a palackban...
már akkor a szüretre termett,
mikor még fiatal volt, zsenge,
de már komoly és érett sarjban
benne rejlett a jövő lelke.
Kerestelek a hegy tetején,
De nem voltál a szikla peremen.
Hittem, ha máshol nem, de fenn,
Ahol az ég csúcsot ér,
Ott leszünk majd; te és én.
Hányszor, de hányszor fordultam már hátra,
S újra löktél tajtékzó habokba,
Mondtad, induljak, küldtél messzi útra...
Osztoztak rajtad, mint Jézus ruháján,
Várta voltál, konca a töröknek,
Antant sara a megszálló csizmáján,
Mehmed serege rajtad törött meg,
Ötvenhat ér fáj lassuló szívedben...
Forrása Kasztalának hűs vízzel árad,
Múzsái zsongnak, csókjukat küldik,
Költőik asztalánál tűz-ihlet támad,
S kortyával bornak torkukat hűtik.
Lennék fűszeres pultján csengő,
Hangja, tenyérrel ütvén, zengő,
füstje pipának, édes-bomló,
hölgyek illata, lágyan omló
Újabb tavasz, nem tudom hányadik,
Elér tán a végtelen számokig,
Kezdés újra, örökkön előre,
Ifjú gidaként kapok erőre
Sárgult levélen ígéred, jössz majd.
Reszkető kezemből a ráncok
vezetik soraidat, sáncok...
Mikor Párizs utcái még üresek,
akkor járok én ott, a leselkedő,
egy senki, pusztai semmirekellő,
ó város, benned szánalmat keresek.
Hogy mondhasd a bolondulásig...
A nyárban sötét szobában őrizted,
Hogy talán őszre kirúgja magát,
Ráncos érzések gyűrött anyagát,
A szerelmünk takaróját körötted.