Torma Ágnes (Bűbo)
Csend ül fent a bérc tetején,
aranyló levelek hullnak,
mint guruló feketeszén,
életünk percei múlnak.
Rozsda lepett kapu
nyílik a világra,
festőecset simul
minden szép virágra.
Szeptember végén nyarunk illékony,
szádban érzed még a napfény ízét,
hosszúra nyúlik esti árnyékom,
nap vörösre festi a lomb színét.
Alkonyatkor kabátját
magára kanyarítja,
fejébe kalapot tol,
némán orrára húzza.
Az út elfogy lábad alól,
néha úgy érzed, nincs tovább,
mindenki egyenest halad,
és te vagy a legostobább.
Vándor, ki elhaladsz mellettem, ne dobálj belém szemetet!
Én vagyok a mézillat aranyló rózsában,
én vagyok éltető italod a forróságban...
Ma hazafelé
jövet láttalak,
mögötted álmos,
kormos házfalak.
Fogason lóg álmosan egy nagykabát,
zsebében néhány gyűrött zsebkendő,
mellette lapulnak el nem múló álmaink,
mikre azt mondtuk, tévesek, nincs rá idő.
Kétségek gyötörnek,
átkozott egy szkepszis,
folynak csak a könnyek,
nem vagyok rebellis.
Egy feketére két fehér,
felettük száguldó lágy tenyér,
ujjak billentyűn szaladón,
lelkem itt repked szárnyalón.
Sétáltam a fák alatt,
lélegzetem elakadt,
szilánkosra tört a fény
pirosló alkony egén.
Ötven éve volt egy buli,
egybekelt Margit és Jani,
egymás mellett örömanya
s délcegen az örömapa.
Széken állva
függönyt rántva
nevet ott fönn
jót mindünkön
lembernyegét
lobogtatja
légiesség
mozdulatja...