Torma Ágnes (Bűbo)
Nézed magaddal szemben tükörképedet,
fintorgó pofáidat hiába vágod,
mögéje másvalaki arcát képzeled,
akivé szerinted most kellene válnod.
Bőrén múltja sebének hegei,
ködfátyolként rajta félelmei,
ám ez még csupán az első réteg,
simogasd csak végig lágyan, kérlek.
Elindulásod félelmed szülte,
rád szorult tompa léted ketrece,
életvirágod sziromlevei
ájultan hullottak a semmibe.
Arcok mosódnak el az idő
kortalan hullámai között,
halovány árnyalat, mit életünk
szála csendben köréje szövött.
Legyen benne sok-sok szeretet,
érezd, mennyien fogják kezedet.
Legyen benne feladat bőven,
pallérozódjon elméd a jövőben.
Nő a napos órák perceinek száma,
átfordult a sötét világosságba,
csökken az ember magányossága,
ha csendben Jézus születését várja.
Kifogyott a tollamból a tinta,
nem jön egy jónak tűnő gondolat,
ihlet nélkül fogva tart egy inda,
hová tűntek előlem a szavak!?
Kérleltem az Istent,
állítsa meg a földet,
de ő csak legyintett,
és nem zavarta a csöndet.
Erdeink végtelen csendje,
mint puha bársonytakaró,
békésen magához ölel,
nyugalma magával ragadó.
Félreeső kapualj volt otthona,
szögletes utcakő nyomta derekát,
egykori családja magára hagyta,
piára költötte minden vagyonát.
Elméd rágják mélytengeri szörnyek,
gondolatod polipkar módjára ölel,
halál felé süllyedsz százötvennel,
tengerfenék a kikötő, a földközel.
Mondd, kérlek, most én mit tegyek,
mikor szavakkal elmondani nem lehet,
mikor magadat ölelni sem engeded,
mikor a simogató kézbe belemarsz,
mikor az orrod alatt halkan hadarsz,
mikor magad szeretni nem engeded...
Szomorúság úszik a táj felett,
fájó szívünk burka megrepedt,
így emlékezünk rá, ki odalett,
ontva tengernyi könnyeket.
Völgykatlan mélyén kietlen falvak,
idővel minden remény továbbáll,
kemencék cipókról álmodoznak,
kormos kéményekből már füst nem száll.