Torma Ágnes (Bűbo)
Valcerre kér, ropj vele egy táncot,
arcát maszk fedi, mögé nem láthatsz,
végigvezetlek, dobd el minden láncod,
velem örökkön csak szabadon játszhatsz.
Ó! Az élet csak úgy megtörténik,
nappal és éjszaka váltja egymást,
nem tehetsz érte, ellene semmit,
Isten kreativitása legendás.
Éjjel újra ifjúnak láttalak.
Úgy, mint rég, fekete volt hajad.
Mosolyod nem volt ily hallgatag,
bátran engedted ki hangodat
Hogy imára kulcsoljam két kezem,
nem kell hozzá kőből épült templom,
nem kell hideg kövön térdepelnem,
hallgatni a gyászos hangú papot,
ki szavaival bűntudatot hagyott.
Karanténban jártam,
nyulat nem találtam,
arra járt a Győrfi Pali,
azt mondta, otthon maradni!
Ha száz évig élek, épp felénél tartok,
emlékek hada lelkem körbeöleli,
voltak benne jobb és persze rosszabb napok,
színesek, akár a Szaturnusz gyűrűi.
Fenn magasan a Hargitán,
bükkfa havas ága alatt,
December harmincadikán,
hol szarvas lábnyoma haladt.
Csak szavakkal játszom,
gondolatok láncon,
jövőm markolászom,
szabadság pórázon
Telő órák, pergő homok,
mögötted elmarad a múlt,
tenger habja mosta nyomok,
minden emlék vízbe fúlt.
Nyílt vízre vágyódó,
mozdulatlan csónak,
halkuló hívószó,
ráfestve egy kócsag.
Nézed magaddal szemben tükörképedet,
fintorgó pofáidat hiába vágod,
mögéje másvalaki arcát képzeled,
akivé szerinted most kellene válnod.
Bőrén múltja sebének hegei,
ködfátyolként rajta félelmei,
ám ez még csupán az első réteg,
simogasd csak végig lágyan, kérlek.
Arcok mosódnak el az idő
kortalan hullámai között,
halovány árnyalat, mit életünk
szála csendben köréje szövött.
Legyen benne sok-sok szeretet,
érezd, mennyien fogják kezedet.
Legyen benne feladat bőven,
pallérozódjon elméd a jövőben.
Nő a napos órák perceinek száma,
átfordult a sötét világosságba,
csökken az ember magányossága,
ha csendben Jézus születését várja.