Torma Ágnes (Bűbo)
Kérleltem az Istent,
állítsa meg a földet,
de ő csak legyintett,
és nem zavarta a csöndet.
Erdeink végtelen csendje,
mint puha bársonytakaró,
békésen magához ölel,
nyugalma magával ragadó.
Félreeső kapualj volt otthona,
szögletes utcakő nyomta derekát,
egykori családja magára hagyta,
piára költötte minden vagyonát.
Elméd rágják mélytengeri szörnyek,
gondolatod polipkar módjára ölel,
halál felé süllyedsz százötvennel,
tengerfenék a kikötő, a földközel.
Mondd, kérlek, most én mit tegyek,
mikor szavakkal elmondani nem lehet,
mikor magadat ölelni sem engeded,
mikor a simogató kézbe belemarsz,
mikor az orrod alatt halkan hadarsz,
mikor magad szeretni nem engeded...
Szomorúság úszik a táj felett,
fájó szívünk burka megrepedt,
így emlékezünk rá, ki odalett,
ontva tengernyi könnyeket.
Völgykatlan mélyén kietlen falvak,
idővel minden remény továbbáll,
kemencék cipókról álmodoznak,
kormos kéményekből már füst nem száll.
Éjszakáink fekete kertjében,
az illatos lonc indái között
szentjánosbogár világolt régen
meg nem valósult álmaink fölött.
Csend ül fent a bérc tetején,
aranyló levelek hullnak,
mint guruló feketeszén,
életünk percei múlnak.
Rozsda lepett kapu
nyílik a világra,
festőecset simul
minden szép virágra.
Szeptember végén nyarunk illékony,
szádban érzed még a napfény ízét,
hosszúra nyúlik esti árnyékom,
nap vörösre festi a lomb színét.
Alkonyatkor kabátját
magára kanyarítja,
fejébe kalapot tol,
némán orrára húzza.
Az út elfogy lábad alól,
néha úgy érzed, nincs tovább,
mindenki egyenest halad,
és te vagy a legostobább.