Torma Ágnes (Bűbo)
Ötven éve volt egy buli,
egybekelt Margit és Jani,
egymás mellett örömanya
s délcegen az örömapa.
Széken állva
függönyt rántva
nevet ott fönn
jót mindünkön
lembernyegét
lobogtatja
légiesség
mozdulatja...
Nem akarok mondani sem kicsit, sem nagyot,
nem tenni többet, csak mit Isten reám bízott,
magamban megtalálni a csendes alázatot,
tenni dolgomat névtelenül, némán,
szellőnek lenni a végtelen rónán.
lénye legmélyén mindenki fél,
magányosan, árván, egyedül él,
akár egy kismadár a fészekben,
tátogunk a levegőbe félszegen,
egy baráti kéz, mint az élelem,
nélkülük kihunyna az értelem...
csillagok hangját éjjel hallani vélem,
némaság ölén ez minden reményem,
álmokat dalolnak, keserédeset,
magukban hordozzák a végzetet
Fess az égre színeket,
Pilleszárnyút, könnyedet,
Méhviaszszínt, édeset,
Nyugibogyó zöldeket,
Fess olyat, mit nem lehet.
Mész, csak mész bátran előre,
nem gondolva múltra, csak a jövőre,
múlt árnya rávetült a ködre,
mely leültet egy nyirkos kőre.
Mondd, Uram, miért a jók mennek el,
hát senki nincs, ki veled felesel?
Ki arcodba kiáltja, elég!
Csak a jókat, a jókat ne még!
Van, ki ma született,
s van, aki ma ment el,
míg mindenki más csendben ünnepel,
mennyek kapuja ma is üzemel.
Végére érünk lassan az évnek,
odakint már a mínuszok zenélnek.
Hűl a pezsgő és persze a jó bor,
kicsit máshogy, mint karácsonykor.
Halászlé, húsleves meg töltöttkáposzta,
zöldsaláta, krumplipüré, gesztenyés pulyka.
Mézes-krémes, zserbó, na és a jó bejgli,
ki fogja e rengeteg étket mind megenni?
Kell bolondság és kell nevetés,
enélkül nem lehet ünneplés.
Legyen időd mindig a humorra,
nevetésed a Jóisten meghallja.
Nézegetem az embereket,
ahogy mind sietve lépeget.
Feszültség bujkál a mosolyok mögött,
hol a karácsony a fejekbe költözött.