Torma Ágnes (Bűbo)
Csendben, lábujjai hegyén közelített,
időnként megállva, mint aki csak szusszan,
galagonya ága közt valami rebbent,
az ősz settenkedett aranyló papucsban.
Vihar előtti csend,
egy levél se rezdül,
szürkeség gyűlik fent,
míg az ég megdöndül.
Sose bánjad a halált,
az életet ünnepeld,
sorsodat ne reklamáld,
saját dalod énekeld.
Csendjeid beszédesebbek a hangnál,
botor, ki mondandót csak szavakkal ért,
lelkünk rezdülése, akár egy fraktál,
befelé tágulva nő és hazaér.
Háromszor húzták érted a harangot,
riadtan repültek a galambok,
liliom illatát vitte a szél,
ezer emlék mindenik falevél.
Kinek éled életed napszámra,
mit magad körül látsz, csak szamszára,
földgolyónk csupán egy tanpálya,
és minden pillanat a vizsgája.
Nincs szükségem lelkipásztorra,
a lelkem ugyanis nem birka,
üdvömért te soha nem felelsz,
magadban Istennel feleselsz.
Ki leszületik, el is megy,
a mindenségnek egyre megy,
a lélek hová költözött,
csak ki még e két lét között
tipeg, táncol és ténfereg,
társa nélkül csak szédeleg,
neki nem mindegy, ezt hiszi,
és előjön a habiszti...
Valcerre kér, ropj vele egy táncot,
arcát maszk fedi, mögé nem láthatsz,
végigvezetlek, dobd el minden láncod,
velem örökkön csak szabadon játszhatsz.
Ó! Az élet csak úgy megtörténik,
nappal és éjszaka váltja egymást,
nem tehetsz érte, ellene semmit,
Isten kreativitása legendás.
Éjjel újra ifjúnak láttalak.
Úgy, mint rég, fekete volt hajad.
Mosolyod nem volt ily hallgatag,
bátran engedted ki hangodat
Hogy imára kulcsoljam két kezem,
nem kell hozzá kőből épült templom,
nem kell hideg kövön térdepelnem,
hallgatni a gyászos hangú papot,
ki szavaival bűntudatot hagyott.
Karanténban jártam,
nyulat nem találtam,
arra járt a Győrfi Pali,
azt mondta, otthon maradni!
Ha száz évig élek, épp felénél tartok,
emlékek hada lelkem körbeöleli,
voltak benne jobb és persze rosszabb napok,
színesek, akár a Szaturnusz gyűrűi.
Fenn magasan a Hargitán,
bükkfa havas ága alatt,
December harmincadikán,
hol szarvas lábnyoma haladt.