Torma Ágnes (Bűbo)
Ha száz évig élek, épp felénél tartok,
emlékek hada lelkem körbeöleli,
voltak benne jobb és persze rosszabb napok,
színesek, akár a Szaturnusz gyűrűi.
Fenn magasan a Hargitán,
bükkfa havas ága alatt,
December harmincadikán,
hol szarvas lábnyoma haladt.
Csak szavakkal játszom,
gondolatok láncon,
jövőm markolászom,
szabadság pórázon
Telő órák, pergő homok,
mögötted elmarad a múlt,
tenger habja mosta nyomok,
minden emlék vízbe fúlt.
Nyílt vízre vágyódó,
mozdulatlan csónak,
halkuló hívószó,
ráfestve egy kócsag.
Nézed magaddal szemben tükörképedet,
fintorgó pofáidat hiába vágod,
mögéje másvalaki arcát képzeled,
akivé szerinted most kellene válnod.
Bőrén múltja sebének hegei,
ködfátyolként rajta félelmei,
ám ez még csupán az első réteg,
simogasd csak végig lágyan, kérlek.
Arcok mosódnak el az idő
kortalan hullámai között,
halovány árnyalat, mit életünk
szála csendben köréje szövött.
Legyen benne sok-sok szeretet,
érezd, mennyien fogják kezedet.
Legyen benne feladat bőven,
pallérozódjon elméd a jövőben.
Nő a napos órák perceinek száma,
átfordult a sötét világosságba,
csökken az ember magányossága,
ha csendben Jézus születését várja.
Kifogyott a tollamból a tinta,
nem jön egy jónak tűnő gondolat,
ihlet nélkül fogva tart egy inda,
hová tűntek előlem a szavak!?
Kérleltem az Istent,
állítsa meg a földet,
de ő csak legyintett,
és nem zavarta a csöndet.
Erdeink végtelen csendje,
mint puha bársonytakaró,
békésen magához ölel,
nyugalma magával ragadó.
Félreeső kapualj volt otthona,
szögletes utcakő nyomta derekát,
egykori családja magára hagyta,
piára költötte minden vagyonát.