Tormási Viktória
Nem vagy itthon, hol sírva születtél meg,
De hol nagy szerelem Lédája vár,
Szíved táptalajra talál,
Hogy megismerj előre rúgó erőket.
Fehér szirmok ciklus
Veled egy élet II.
Altass, édes csillagom az égen,
Hallgass, hogy halkul a képben
Megtört pillanat,
Mely örökké szalad.
Elmosta a szelíd, tiszta,
Feltámasztó, elhintett
Takarót, s mintha
Jót tett volna, tovament.
Már semmi sem az, mi volt.
Rohannak az évek, észre sem vesszük,
S ezüst kanyart vág közénk a telihold.
Az emlékeknek meg kéne magukat őrizniük.
Fehér szirmok ciklus
Kedves vagy te a számomra,
Kedvesebb, mint voltál régebben.
Kezem kezedbe, ujjaim ujjaidba csúszva
Fagytak meg a tavalyi télben.
A törött szárnyú madár reppen
Az elnyűtt ágra, meg se rebben.
De a csupa-ép gerlepár
Semmi épet nem talál.
Mintha csak most ismernénk meg egymást...
Mintha csak most ismernénk meg egymást.
Leírhatatlan, átjár és a régi parázs,
Élénken felizzik. Rám nézel, nem engedsz el,
Felemelsz és magadban tartasz. "Fel a fej,
És szedd össze magad!" Biztatom némán
Magam, mikor rád nézek tétován.
Fehér szirmok ciklus
A világot mutatod be nekem.
Megóv a figyelmed, ha felettem
Gyűlnek a felhők, vigyázol rám,
Magamat most fedezem fel talán.
A hullámok habjai közt ciklus címadó verse
Széttépett szárnyakkal mindig repülni,
Mindig csak próbálni, el nem merülni
A hullámok habjai közt.
Fehér szirmok ciklus
Te mindig máshogy bántál velem.
Nem, mint mással, hanem óvatosan, kedvesen.
Mintha egy törékeny ékszer lenne
Az a valami, mi köztünk szövődött,
A kis dobozunkban egy csoda van benne,
A múlt és jelen után nem a jövő jött,
Hanem az örökké tartó pillanat.
Fehér szirmok ciklus
SZ.
Szobába érve dermedt valóságként
Magasodik föléd a csend.
Színes festékként ömlik rád
Egy fekete massza,
Ahogy nézed magad előtt
A paplan alá rejtett emléket.
Játszottunk sok dologgal, mikor kicsik voltunk.
Babákkal, kisautókkal, a játszótéren döciztünk, hintáztunk.
Játszottunk fogócskát a réten.
Az erdőben bújócskát.
Minden barát, kit elengedtél,
Minden remény, mit te kergettél,
Gazdagabbá tett. A vihar szivárvány
Helyett gyűrött lapokat vetített az égre,
Egy-kettő, majd sok lépést elhibázván,
A sötétből ismét egy út vezet a fénybe.