Török Ágnes Veronika
A végtelenbe vágyom szüntelenül, csendesen,
Messze, hol a távol nesztelenül hív.
Oda szeretnék menni, hol elkápráztat az élet,
Hova minden percben visszahúz a szív.
Egy apa emlékére
Emlékeznék rád, csak nem ismertelek.
Talán olyan jó ember voltál, mint ő.
Most fejem csendben lehajtom,
És a puha párnám egy vizes kő.
Hangtalan a világ, nélküled üres,
Hiába várlak, nem jössz soha már.
Kopogtatok az ajtódon, de nem nyitod ki.
Talán beengedtél magadhoz valaki mást.
Lágyan megszorítottad két kezemet,
Majd mosolyogva néztek rád szemeim.
Elmondtam, hogy tudd, nagyon szeretlek,
De sajnos, nem tehettünk akkor már semmit.
Lassan esik az eső, könnyek hullnak alá,
De a szem ebből semmit nem vesz észre.
Csak lelkemet tépi szét egy hajnalon,
Mikor egy harmat megcsillan a reggeli fényben.
Megláttalak, épp nyugodt volt a szíved,
Nem bántotta semmi, nem volt, ami fájjon.
Szemed behunytad, csodás arcod néztem,
Ültem az ágyadon, s őriztem az álmod.
Gyönyörű, égszínkék ég alatt járok én,
Hívja lelkemet a világ, mely elképeszt.
Megérinti szívem, majd halk könnyeket ont,
Elragadtál magaddal, oh szép természet!
Naplemente
A vonat ablakában egy messzi táj suhant,
S a tükrében a másik oldalt néztem.
Érezni vágytam az est gyönyörétől, majd
A naplementében egyedül sírtam érted.
Könnyedén, lágyan felnevet egy emlék,
Könnyek határán belül megnyílik szívem.
Karjaidban alszom, elragad az álom,
Életem nagy vágya halkan megpihen.
Kevésszer álmodtam a jövőm képéről,
De mindben szerepelt egy halk szó.
Egy szó, mely megtörné a fájó csendet,
Egy szó, mely kis szívemet altató.