Toth Enikő (Teni)
Alkonyati sátoraljban
ringani az esti zajban,
fáradt karod még ölelne,
minden ártó gát ledőlne,
és tudni, hogy nem vagy árva,
aranykalitkába zárva,
szabadon, akár a fecske...
Azt mondjátok, bánatos vagyok én,
s tintám mindig bús fájdalommal ró,
de ki évek óta gyászruhában él,
már azt sem érzi, ha belepi a hó.
Elmentél, magaddal vitted
a puliszkaillatú reggelek
aranysárga gőzölgését,
harmattalanok a kertek,
csupán íriszem nedves,
nem sírok, megígértem,
fájna neked, drága, jó Apám,
ha látnád ma könnyem.
Hét hónap eltelt,
s még mindig úgy siratlak,
nem múlik, nem enyhül
sehogy sem a kín,
az idő sem segít,
nem szoktat hiányodhoz,
hiába járok gyakran sírodhoz,
néma a márvány...
Csak még egy nap,
s egy éjszaka talán,
és suttogó talpon jő
az életáldó reggel,
csak egy kis türelem,
a bú, a kín elenyész,
hétfőtől mosoly fogad
ahová visszatérsz...
most elhalkul a lantom
helyére ül a mély csend
olyan hatalmas a káosz
felborult az oltári rend
erőtlenek már az ujjak
pengetni a kínnak húrjait
könnyesek a szemek
nyögik a sors fájdalmait...
Álmot űző reggel díszes társaságban
egyszerre születtem lila ibolyákkal,
felhők kereszteltek,
edzettek a szelek,
s fürödtem illatáradatban dajkálva.
Még mindig úgy siratlak,
mint anyák a háborúba ment fiaik,
kikről se életjel, se holt hír,
hiába álltam ott a sírodnál,
még titkon várlak, reménykedem,
s tán ez, ami még fényt hoz
a gyászos, sötét nappalokra.
Bárcsak a kredencfiókba elrejtett
csokoládém titokban mind elcsennéd,
s én ma csak azért zokognék fel, mert nincs,
felfaltad az osztozás-öröm-eszmét.
Itt-ott az agg tél nyomai még,
mik odalesznek langy simogatásra,
s nyomukon pattan az üde, zöld fű...
Mivé lesz az otthon,
ha kirepülnek a pulyák?
Szülők megöregednek,
lelküket az Úrnak adják át.
Már nincs hova hazamennem,
eltékozoltam a szülői házat,
míg könnyes szemmel néztem
a falról levedlő mészmázat.
Egy ősz anyóka mesélt,
hogy cseperedett az élet,
hol még igazak éltek,
még ha szűkös volt is az étek,
mindig meg lehetett osztani,
tudtak játék nélkül játszani,
segítséget nyújtott egy kéz,
s akkor már nem volt nehéz...