Toth Enikő (Teni)
puha virágszirom hullik
- kertem mint fehér selyemágy -
illat fűbársonyra csuklik...
Fehér a fal, s köröttem minden
izzadt: vánkosom, hálóingem,
színtelen infúzió cseppje,
nincs bánata, nincsen keresztje.
Szeretni születtem kerek e világra,
nem tékozlom létem se hiába,
akkora a szívem... mintha bolygó lenne,
várlak szeretettel, te is elférsz benne.
Élni akart, áttörve a tél jegét,
zsenge szárból kidugta fejét,
mint szüzek szelíden, tisztán
ábrándozott a tavasz titkán.
Szerelmünk nem volt más,
mint kerékbetörés,
s a pillanat, egy villanás,
dübörgő mennydörgés.
Pöre-szikár - test olyan rideg, kietlen,
mind acélszörnyeken a páncél,
és ráterül vastagon a sötét-kor,
meg se kérdi, akarom
továbbvonszolni a színpadon?
Mi vagyok én? Nem egyszerű nő,
két szó között szünet s a vessző,
ébresztő-csengő, bankár, fodrász,
mosónő, orvos, ellenőr és bankár...
Engedj mosolyogni engem, bár a szívem könnyezik,
Vesd sarokba haragomat, csillogjanak szemeim.
Lelkem zengő dallamára táncoljanak lábaim,
Hadd szálljanak szabadjukra égig érő vágyaim.
Egy csöppet sem tetszik nekem,
naponta szónyíllal sebeznek.
Bár jöttem volna hintón, mint cár,
de a szelídség gyalog jár!
Egyre rövidebbek lettek az esték,
égboltra fröccsen a csillagos festék,
kandallóban táncol az izzó pernye,
mintha az emlék egérutat nyerne...
Valentin nap. Nézd, egészen jól megy a bolt,
- szívecskék, virág, csoki, gyertyás-vacsora -
röpke szerelem, mint mesében volt, nem volt,
módinak hódol világunk mohó-kora.
Hó-csend, szép, mennyei fehérség,
süvít az idő, mint forgatag,
és elcsépelt pelyvás-ledérség
seper, zúzmarába ül a mag.
Kedvesem nélkül homályos a világ,
hiába gyúl mécs, ég a tűz, süt a nap,
Hold és csillagsereg ontja sugarát,
őz-barna szemfénye lényemen arat.
Állunk, felettünk az ezüsthold
pöffed hasán repedő palást,
szerelmünk rozsdás rabláncot old,
amíg mi csak sulykoljuk egymást.
Érkeztél, mint Földbe csapódott üstökös,
szunnyadó lényemben felverted az álmot...