Toth Enikő (Teni)
Kerestelek - bántottak -
legombolt lombtengerében
- a ligetek ködfátylat fontak -
ropogott hiányod tenyeremben.
Más lett a világ, megváltozott az éra,
sietős az idő, más az atmoszféra,
mikulás már unja rázni a szakállát,
rohanás diktálja az ünnep szabályát.
Csendet hozott az éjszaka,
éhes gyermekszem mered
az ablaktányérra,
egy jó lélek útnak ered,
tesz küszöbre, párkányra kenyeret,
diót, almát, virgácsot,
kemencében sült, foszlós kalácsot.
Lelkünkben lángot gyújtott
Isten kegyes keze,
fellobbant adventi gyertyánk
ragyogó fénye,
lángja szeretettel
villantja a szép égi ajándékot,
várakozás-szeretet-gyertyája
hozzon boldogságot.
Húzzuk az igát, tanulunk és dolgozunk,
Pörgetjük évkönyvében sovány sorslapunk,
Megjelennek a zöld fenyőágak, díszek,
Polcokon fahéjas karácsonyi ízek.
Elkápráztatsz, Szülőföldem,
mikor bájolsz és elragadsz,
dombon trónolsz olyan bölcsen,
mint igaz - bűntől elszakadsz.
Lélekderűs órám és percem fogytán,
elszállt az öröm - a csodák elhagytak,
jövőt rettegő - írott élet rostán
kihulló bú-árnyak rút-gátat szabnak.
Vándor itt az ember, léte országútján
megy sietősen a nagy, véges rév felé
bűnbe botladozik, akarva fut belé
rá se hederítve, halad tovább útján.
Vaskos akaratom szél tépi, dúlja,
és bűvös reményem ismét hibázik,
magamra maradtam, magamra újra,
elmém ötlet-vetése meddőn ázik.
Gyászruhát öltenek emlékképei a múltnak,
sírokra virágeső és bánatkönnyek hullnak,
a lángok fénylobogói szereteteinknek,
akik fényarccal meglebbentik emlékeiket.
Gyászos az ég, nem gyúltak csillagok,
talpig fekete köntösbe öltözött a Hold,
menny zokog, felhő kinyitotta zsilipjét,
borzalmas fájdalomtól nyögött fel a tél.
Mint ős-székely sarjnak erős unokája,
panyókára vetve hordom a fellegszűrt,
nyakamban lóg a szelíd-rím-torkú szó-kürt,
hátamon a belém lőtt nyilak-puzdrája.
Sokszor pöffeszkedik sértett büszkeségünk,
mint a tyúkudvarnak büszke tarajosa,
tajtékzik epés ajkunkon a zsolozsma,
düh martalócába készséggel szegődünk.
Színarany kapuból napsugár integet,
vörös-fény, lángolás, ám emészti magát,
kóbor szellőn zordságot hoz az enyészet,
eső gyúrja - szőnyegnek fekete sarát.