Toth Enikő (Teni)
Sírni akartam,
de ma még nem nevettem,
emlékeim közt
tettem-vettem,
elhalványuló arcok,
eleven képek...
Van még, amit tennem kéne,
vagy itt már mindennek vége?
Nem kell érzés, sem megértés,
választalan minden kérdés,
elfordulnak az emberek,
maszk alá bújt a szeretet,
távolság úgy másfél méter,
közel taszít majd az éter.
Nem kacagok, lantom hallod,
zörgetem a vészharangot,
Minden voltam, Senki lettem,
szinte fájt, ahogy szerettem.
Úgy nézel rám, tekinteted éget,
féltve óvsz, hagyjam az egészet...
ártó bűnben fürdik a világ,
szirmait hullatja a lékek-virág.
Árnylovag, akire kezdettől vártam,
lelkem kapuját tárva hagytam neked,
szívem repesve lehet, feléd szállna,
ám megáll, remeg s kíntól kettéreped.
Nyomorba tették le - Földre az angyalok,
ám jég hátán is megállta jól a helyét,
tanulásra csupán négy szűk év adatott,
pöttömnyi lurkóként lett belőle cseléd.
Szerény alázattal,
fejbókoló akarattal
játszva, mit se latolgatva
tanítottál, Apám:
Sose hajlongj, ne csússz, ne mássz,
finomkodó, mézes-mázas nagy szavakkal
ne játssz!
Álmom voltál minden éjjel,
eltűntél reggel a fénnyel,
de a gyűrött ágy jelezte,
nálam voltál még az este,
úgy szerettél, ahogy senki,
miért kellett felébredni?
Viruló arcomon nyomot hagyott az éji bánat,
messze szaladt békés álma a csendes éjszakának,
a vén Hold ezüstuszálya mindhiába ringatott,
és takartak be aranysugárral fényes csillagok.
Amit az idő eltemet,
az emlék felszínre ássa,
borús gyermeknap...
s de jó, fiam nem látta.
Szőke kisleányka
tükör előtt állva
péstálgat és csacsog,
be nem áll a szája.
Szívpitvaromban május szép lánya, a
tündér, amint jókedvemre rátalált,
annak lángja már ki is aludt nyomban,
hogy helyét sötét fájdalom vegye át.
Sose értette, mit kértem,
váltig szükségem van rája,
lehajolni nem bírt értem,
mégis felemelt a bája.
Bár maradna még az éjszaka,
hogy ne engedjen el a gondolat,
a hajnal vászna szétszakad,
s elvisz a valóság-gondola.
Kérsz, hogy írjak, nálad sírjak,
becsapnak, és újra bízzak?
Legyek jóságos és szelíd,
rosszat legyőzi majd a hit.