Toth Enikő (Teni)
A karod, mely egykor ringatott... merev,
mint ajkad, mely bölcsőm felett dalolt,
lecsuktad óceánszemed, örökre le,
nem hoz már a vörös hajnal holnapot.
Megtört a test, fáradt a lélek,
megcibálták nagyon az évek,
gyógyulni akar, tenni... érez,
tiszta elme, értelem kérdez.
Rímeimbe most szent hála vegyül,
szerelmed nem illat, mely tovaszáll,
homlokodra megértés barázdája ül
- ketyeg az idő, a perc meg nem áll -...
Sajgó szívembe
örökbe fogadnálak
- árva szerelem.
*
Fogadd be lelkem,
mint magot az ázott rög,
kél a szerelem.
Szürke fellegek vonultak az égre,
sötét festéket loccsantva a kékre,
s úgy települt le, mint valami átok,
ránk nehezültek a súlytalanságok.
Ragyog majd a Nap, csak most borús az ég-kék,
s ott van a szívedben a sok kedves emlék,
eltűnnek a felhők, s tán a Göncölszekér
hozza holdfogattal neked is a reményt.
Megint a fogadalom
az új év küszöbén,
új kezdet, újabb viharok,
s csak lengsz a semmi ködén.
Tudom, egyszer leállsz, dobogó szívem,
sátorruhámból kiszakad a lélek,
és lehajol megcsókolni téged,
hisz ott van minden, amit elviszek.
Vár a farsang, kész a maszk,
erre vártál, örömmel éljed,
mostanra már ezer változat,
mely még nem ért a révbe.
Álarcok bálja,
ropjad hát most a táncot -
télvíz idején.
*
Farsangi bálon
bokázik a habverő
gumicsizmában.
Mikor a borvörös hajnal baktatott unottan,
szempillámra reggelt csókolt a napfény,
a kerítésre aggatott ökörnyálról lepottyant
az őszből itt maradt falevél.
Mint minden, évben
új álmokkal, vággyal
lépjük át az óév küszöbét,
boldogság vágya
minden szívben ott ég.
Zöld fenyvesekről álmodozó,
lustán bóbiskoló,
szendergő hajnalok -
vágyatoktól kapnak
szilveszteri lázat,
színt, ízt és illatot
a ködös nappalok.
Műfények, kivilágított világ,
mégis olyan sötétség vesz körül,
az ablakon sincsen jégcsapvirág,
ajándéknak a doboz nem örül.
Fenyőfa ága
szomorú, gyantakönnyes -
megvigasztalnám.
*
Színes papírban
keresed, a szeretet
nincs csomagolva.