Toth Enikő (Teni)
Lelkemmel idézek egy régi karácsonyt,
mikor oltárnál gyújtottunk ünnep-lángot,
e fényt vittük szobánk karácsonyfájára,
békesség költözött kicsike szobánkba.
Csupán a lelkem lángját látod,
azt a parányi, aprócska fényt,
nem adhatok neked tűző napot,
de gyújtok kanócodon reményt.
Látod, itt fekszem karácsonyfád alatt már
lelked jászlában, és puha szalmavágyak
csiklandozzák most újra kacajra a szám,
örömök a sötét múltamban elhagytak.
Most a köszönet túl kevés
- kitártad nekem lélekszelencéd -
féltett kincseid lábam elé szórtad,
gátadon zsilipet nyitottál a szónak,
hitelt és mindent bőséggel adtál,
magadnak csak keveset hagytál,
- sóvárgást, dalra kélt reményt -
s nem tiportad sárba az erényt.
Ím, jő az áldó reggel... andalog,
új zsoltárt zengnek az angyalok,
koromsötét eget, piros fény hasít,
harangérc kongja lelkünk dalait,
álomból ébred az éji élet-bánat,
bearanyozza új fénnyel a mádat,
- azúrkékre festve a Nap én vagyok,
ha este lesz, maradok Csillagod -...
Egymáshoz most közelebb léptünk,
Múlt mögöttünk, amit eddig éltünk,
Ezentúl már boldogság útján járunk,
Fogadjuk szentül, soha el nem válunk.
Régen láttál, úgy összementem,
homlokon az évek ráncai,
gyermekkor vágya ég szememben,
nyakamon sorsom rabláncai.
Türelmes vagyok, tán az éltet,
hogy egy nap majd billen a mérleg nyelve,
szövétnekem úgy el nem éghet,
olvadt viaszom ne legyen tisztelve.
...Összebugyolálta kopár fák sovány árnyékát,
Temetőben maradt a sok apró mécses lángja,
Csendes sírokra hordott emlékezés virága.
Imádom a borvörös naplementéket,
elvisznek minden fájást, gondot,
s átadom lényem újra a meséknek,
magam fabrikálok nyugalmas álmot.
Valahol zene szól, tán édeni ének,
lágy ritmusán lebeg két megfáradt lélek,
hamvas az égbolt vászna, csillaggal tele,
békésen álmodik a tarka-ősz szele.
Tán majd holnap, ma is ámítunk,
tegnapokba sem volt az másként,
kötödésünkből nem tágítunk,
hitegetést állítunk gátként.
Gyémánthajnal fényét bontja,
mit kócba kötött az éjjel,
szél fák lombját fosztogatja,
s teríti a földön széjjel.
Az esztendő elandalog,
húzza szeptember szőnyegét,
neszezve szólnak magdalok,
vágyva rozsdás avar kegyét.