Toth Enikő (Teni)
Őszi vágy, mint a tarka lomb,
büszkén, gyötörten a földre hull,
szellő orozza észrevétlen,
kopár és kietlen már a domb.
Körözve szárnyal boldogan a Sas,
mint bárányfelhő, leng suhogva fönt,
bércek ormán fészke szerény, tágas,
hol nem búg világzaj, tarol a csönd.
Szüntelen csak adtam és jót cselekedtem,
mégis hálaképpen pofonokra leltem...
Az üde nyár még velem volt tegnap,
hegyek ormán ragyogott a napfény,
ma rideg, sivár, barátságtalan,
szürke köd ül a völgyben idelent.
Ifjúkori, szép, napsugaras öröm,
hűtlenül elillantál, mint egy álom,
még virrasztasz hűn, ha az éj rám köszön,
aztán elnyel a reggeli aggályom.
Hol késtek vidám, zengő gondolatok?
Lelkem barlangjában a kínt fejtitek,
nagyon veszélyes mélységben dolgoztok,
örömnek szikláit hova rejtitek?
Lelkemből az ég felé emelkedik fel a vágy,
éji lepedőre teríti legszebb csillagát...
Augusztus hava ragyogott a forró nyárban,
Nemzet ünnepét ültük titkon, hálaadással,
Felettünk a préda-leső sasszemek keringtek...
Augusztusi napfény ül ablakomon,
mint régi hű-szerelem visszatér esdve
a sivár jelenbe, és megfáradt kedve
lelkemet altatja, ringat hallgatagon.
Fénycsúszás sziklás magas hegyek ormán
térdre hullva - talán estimáját végzi -
mint dervis, ha nyitva előtte a Korán...
Elcsendesült az utcalárma,
sápad fényét ontja a lámpa,
s a zápor mosta macskakövek
mély-nedvességben szenderednek.
Az emlékek között lépegetek,
mögöttem maradnak az évszakok,
elszaladtak már a gyermekévek,
nélküled, Apa, magányos vagyok.
Te vagy a nagy király - ma még
neked hajlik a szolgatérd,
ma még kívánságod lesve
láb fut - óhajod keresve,
étektől hajlik az asztal,
gúnnyal trécselsz a paraszttal,
intesz, a szolganép lohol,
bűntelen köntösben hódol.
Béna mereng, ha volna lába,
keringőzne élet-bálba,
kopott saru vagy új cipő,
egyre megy... száguld az idő.
Álmodozott a gyermekkor,
sors - könnyebb lesz valamikor,
ha elesek, majd felállok,
emelt fővel továbbállok.