Tóth Gyula (Gyula85)
A kitárulkozás nem az erősségem,
ülök a hideg garázsban mélyen.
Jó a világ, jó ahogy és ahol tart,
közömbösen szívom szivaromat.
Éli, éli lamma sabaktáni
Elcsépelt igévé dermedt billentyűk,
elefántcsontokká sajdult szívzörej;
eltévedt szavakkal egónk illetjük,
s ``kellemes" most: Krisztus! Minden kínhörej.
Nem hittem, hogy ennyire nehéz,
hogy ennyire nehéz szeretni.
Lassan kibontom a szívem,
de csak neked teljesen.
Nagymamámmal álmodtam éjjel.
Az elmúlás ajtómba lépett.
Eljött hozzám, ne legyek magam,
"Egyedül vagy"- szólt s eltűnt "nyomtalan".
Engedte.
Nem húzta el kezét.
Törékeny
ágak mezején
piros dal.
Miért nem szeretsz?
Én már magamat sem...
Miért nem ölelsz?
Sosem magamat sem...
Most, hogy versenyben ér a nyelv erénye
- te jutsz eszembe, Kazinczy szelleme,
s színed, melyből nemzet(t) gond alól
először sírt a néped magyarul.
Kongok, mint szenteletlen
templomban a nyelvetlen
harangok;
üres sorok közt a csönd...
Tengernyi azúrkék
létedből kifakadt
foghatatlan kútfény
mindenség túlfelén
bimbózó szuverén...
Hulló könny a tengerbe vész:
milyen furcsa,
milyen furcsa,
hideg verejték.