Tóth József Joco47
Egy hosszú éjjel
elhozta a holdfénnyel
az égiek üzenetét.
Álom, mely egyben valóság,
az emberiség
egy új korszak előtt áll.
Ármány és fortély,
ők ketten voltak
a cselszövők segítségei.
Ki velük szövetkezett,
annak a lelke elveszett.
Derengő fénysugár
az űrben körbejár.
Keresi, kutatja a helyet,
ahonnan a forrása ered.
A földi lét otthont ad nekünk,
embereknek is.
De nem veszélytelen,
mert benne megtalálható
szinte minden.
Látom az élet furcsa árnyait,
ahogy betekintenek
az ablakon megint.
Kik ők, és miért vannak itt?
Mi vagyunk azok,
kik elhozzuk neked a holnapot.
Ahogy nő a Nap,
úgy járja át a férfi szívét
a sugárzó szeretet.
Mikor azzal a nővel lehet,
ki biztosítja számára az életet.
De miért is oly fontos,
hogy vele legyen?
Pesti kocsma régi múltja,
hol van az már,
senki sem tudja.
Talán egy régi elbeszélés,
amely leírja.
Rejtély, melyet csak Ő tud.
Megismerni nem könnyű,
ha a nemed másik előjelű.
Benne ott van
az egész világegyetem.
Mert a titok
neki megérhető és megélhető.
Régi korok,
letűnt nemzedékek,
de mi még éljük azt,
amiért az őseink éltek.
A vászon még fehér,
mígnem az ecset
hozzá nem ér.
A festő álma
most életre kel.
Szerencsés és áldott,
ki az igaz társát megtalálja.
Mert van, kivel jó,
de valami miatt
mégsem működik,
ezért is válnak szét.
Szalad, szalad a kisgyerek,
érzi jól,
mi az, amit tehet,
és közben nagyokat nevet.
Egy herceg, ki uralkodott,
egy napon megváltozott.
Nem értették az alattvalók,
vajon mi történt vele.
Kedvetlen lett, búskomor,
és úgy ült a trónusán,
mint egy kőszobor.
A gyertya lassan már leég,
és a költő, ki a múzsájára gondolt,
elfáradt szegény.
A lúdtoll, amellyel írt,
kicsúszik kezéből,
és álomra hajtja a fejét.