Tóth Krisztinaa
Háromnapos kenyeret megenni,
romlott bort
ajándékba adni,
pálinkát hordóból inni,
lelkeket dobozba zárni,
tüdő nélkül élni,
villanykarón üldögélni,
télen nyaralni...
Van-e jogom élni?
Az életről írni,
az úton átmenni,
az ablakon kinézni,
a fellegekben járni?
Fessünk valami bizarrt,
valami szépet.
Valamit, ami kétes,
ami soha nem ér véget.
Sok hang az üres szobában,
egymást kerülgetve járkálnak.
Zavaró tud lenni,
ha egyszerre akarnak menni
az ajtón be és ki.
Amikor a tükör előtt állok
szemben magammal,
nem tudom eldönteni,
ki néz vissza.
Az ablakon kívül nézel.
Nézed, ahogyan reggelente felkelek
kócosan, csendesen.
Nézed, ahogyan elhagyom a házat,
minden egyes léptem egyre messzebb tőled.
Mondjuk az asztalnak, a széknek,
a pohárnak, a képnek.
Tulajdonképpen mindennek.
Néha az embernek is.