Tóth Mária
Hunyorgó sugarak
táncolnak a földön,
ködruhájú reggel
ébreszti a tájat.
Árnyak járnak a reggel kapujában,
harmatot sír az ősz szeme.
Sárga szemét a nap már hunyorgatja,
fénye az ősz lelkét megsimogatja.
Fecskeszárnyak táncolnak a felhők színpadán,
rozsdaszínek tarkulnak a dombok oldalán.
Búcsút int a nyár.
Tenger vágya: mélység
- ott jártam -
hínárálmok alatt
húzott le a múlt,
süllyedő kárhozat.
Hajnalt fest az ég
csendek peremén
a város szunnyadó lelkére.
Ébredő álmok néznek
a valóság terén.
Magamhoz ölelt gondolatok
forró nyara simogat.
Kacér ívű mosolyom
lopja a csókokat.
...élet fényei játszanak.
Szivárvány - álmok sóhaja
vágyaim ablakán kutat.
Megállt a csend,
- nem idegen -
barátként látogat.
Öregebb lett a reggel.
Fonott hajából sárga fényeket
szórt a nap...
Ódon falak állnak múltam romján,
- halottnak tűnik az elmúlt idő -
kivirágzott egy emlék a síron,
lepergett percek alól kinőtt.
Szomorú-szép.
Halvány szelídséggel
utat tör a nap,
aranysárga fénye ébred
levélágyon.
Holdsugárban fürdött arcom.
Kósza csillagfénye hajfürtömön táncolt.
Éreztem a láthatatlant,
Ott... akkor minden más volt.
Útszéli fák közül
figyel a reggel,
de szemem íriszében
sötét, szomorú éj.
Szép voltam,
mikor hozzám járt a csönd
megnézni lelkem tisztaságát.
Felemeltem elesettet,
ha kinyújtott keze rám várt.