Tóth Roland
legyen a VERS
papírba rejtett kincs
sorokra fűzött kláris
szikra a Lánghoz
legyen hangjegy
(néha karcos disszonáns)
kút mélyén csobbant
a gyermekkorom
tükrös mézeskalács
volt az otthonom
akkor még nem tudtam...
rák
mondták
s lassan kiollózta
életed darabjait
rügyeket vágott
s ágakat is később
mi marad
mi marad holnapra...
meghalt a nyár
hűvös reggeleken
korhadó falevélsírhalmokon
tobzódik a tél
s dörömböl
deres fű-folt ablakon
én szeretlek ősz
hullámzó hangulat vagy...
elsuhanó búzaföldek
aratás előtt
ezek vagyunk
húzd fel az ablakot
hogy ne vigyen ki a szél...
mostanra már
minden régi pillanat felfénylik
jelentéktelen miniatűrök
apró csillanások a múlt tükrén
olthatatlan vágy
elmenni a tengerhez
de tudom
soha nem jutok el oda...
Hogyan tudnám
szokni a halált,
mikor körülöttem
nyílnak a cseresznyefák?
térdig forgácsban
(ez vagyok én)
legyalult Isten gyémántkése
nem is kell sok...
a fák száraz gally-mutatóit
tördeli a szél
a sárba hullt ág-ujjpercek
vádlón mutatnak az ég felé
árnyékba húzódva
zsugorodó hófoltokban
haldoklik a tél
felhő-vatták közé...
tárd ki ablakod
hogy muskátlikat tehessek
a párkányodra
de ne feledd
a színes virágok elnyíltával
a gyomokról gondoskodni
már kettőnknek kell
langyos sóhajjal zárul éjszakára
hajnali harmatot a földre rázza
nap nap után
a csiki-csukit játszó tulipán
varázsütés
szellőben kortynyi rigódal
földben bizsergő
tapintható zöld verőér
hóból gombolt nagykabát
az ásító rét...
egy bélyeget nyalni a fényre
még ma
feladni magam Istennek
tértivevényre
kellek oda vagy sem...