Tóth Roland
Hogyan tudnám
szokni a halált,
mikor körülöttem
nyílnak a cseresznyefák?
térdig forgácsban
(ez vagyok én)
legyalult Isten gyémántkése
nem is kell sok...
a fák száraz gally-mutatóit
tördeli a szél
a sárba hullt ág-ujjpercek
vádlón mutatnak az ég felé
árnyékba húzódva
zsugorodó hófoltokban
haldoklik a tél
felhő-vatták közé...
tárd ki ablakod
hogy muskátlikat tehessek
a párkányodra
de ne feledd
a színes virágok elnyíltával
a gyomokról gondoskodni
már kettőnknek kell
langyos sóhajjal zárul éjszakára
hajnali harmatot a földre rázza
nap nap után
a csiki-csukit játszó tulipán
varázsütés
szellőben kortynyi rigódal
földben bizsergő
tapintható zöld verőér
hóból gombolt nagykabát
az ásító rét...
egy bélyeget nyalni a fényre
még ma
feladni magam Istennek
tértivevényre
kellek oda vagy sem...
a rügyek nyerő sorsjegyek
vagy levél vagy virág
a tavasz jó befektetés
színskála egy festékbolt asztalán
érzem holnap kifeslek én is
levetem téli szürke önmagam...
Szinte vibrált a Nap tüzében,
most kis lángon égő,
lecsendesült aszfalt-katlan,
kocsmák környékén
még fortyan néha akaratlan.
minden nap egy tégla
Isten épülő házába
s ha révbe érek
azt talán majd kereszt jelzi
de addig még ingó toronyként
épülök
(vagy összedőlök)
s talán csak...
mindig is szerettem volna kiretusálni
a széttöredezett gondolatokat
acélos mondatokká fűzni
hogy tollhegy ütötte sebekké válva...
csak a Geiger-Müller
kattogott a szívemben
mikor rám sugároztál
olyan maradandón
még az évek sem felezték
soha sem volt kérdés
hogy maradjak vagy menjek
mert a porzópárom vagy...
földre löttyent sűrű
forró kávé lett az este
(ezüst tálcán kínálja a hold)
szőkült füvek sprőd melírja
s a bokrok leeresztett
fonnyadt teste
szinte feloldódik benne
partszéli bokor
már szürkületbe karmol
az út vályúja séta-mederbe csal
hamiskás csend-ezüstből vert
szirmokat hullajt egy ág
borzas gallyakból árny-tapasszal
hízik a késő délutáni vályogfal
a szél is fordul és hűvösre vált...