Tóth Roland
nem tudom
talán mindig csak
apámról akartam írni
sérelmekről szilánkokról
kifordítani a dolgokat...
1
megint újrakezdeni
kipukkant szappanbuborékoktól
szivárványosan
sikamlós félelemmel rettegni
az úgyis megint ugyanazleszmajd-tól
pedig én örökre magamba zártalak...
gonosznak születni kell
súgta a fagy
és átnyargalt
a bugyirózsaszín barackfákon
Te én és a csend
meghitt szentháromság
átható fenyőillat
s most nem fáj
ha szúr millió tűlevél
ma csak adok
és nemcsak elveszek
nem rázom fel...
rajtunk nem fog majd az idő
nem szippantanak be örvények
az első szerelmes pillanatunk
lesz majd az utolsó
de hát senki sem számol
a kialvatlan éjszakákkal
a papírvékony falakból áradó gyereksírással
a főnök szarságaival...
legyen a VERS
papírba rejtett kincs
sorokra fűzött kláris
szikra a Lánghoz
legyen hangjegy
(néha karcos disszonáns)
kút mélyén csobbant
a gyermekkorom
tükrös mézeskalács
volt az otthonom
akkor még nem tudtam...
rák
mondták
s lassan kiollózta
életed darabjait
rügyeket vágott
s ágakat is később
mi marad
mi marad holnapra...
meghalt a nyár
hűvös reggeleken
korhadó falevélsírhalmokon
tobzódik a tél
s dörömböl
deres fű-folt ablakon
én szeretlek ősz
hullámzó hangulat vagy...
elsuhanó búzaföldek
aratás előtt
ezek vagyunk
húzd fel az ablakot
hogy ne vigyen ki a szél...
mostanra már
minden régi pillanat felfénylik
jelentéktelen miniatűrök
apró csillanások a múlt tükrén
olthatatlan vágy
elmenni a tengerhez
de tudom
soha nem jutok el oda...
Hogyan tudnám
szokni a halált,
mikor körülöttem
nyílnak a cseresznyefák?
térdig forgácsban
(ez vagyok én)
legyalult Isten gyémántkése
nem is kell sok...