Tóth Zsuzsa
Ki vagy Te,
hogy bensőmben égve
utat törsz magadnak?...
Már régóta ébren vagyok...
Nézem, hogy a Nap sugarai
felébrednek... elvakít.
- Szinte marja a szemem.
Csak, hol senki nem lát, ott sírok én.
Mások előtt erősnek mutatom magam.
Bíbor hajnalok nyelik el leomló könnyeim,
S párnámba fúrom zokogó szavam.
Rám lobban a hajnal első fénye,
s csókol egyet arcom könnyein.
De a meleg, csöppenő napsugár
nem enyhíthet lelkem kínjain.
Csak hol senki nem lát, ott sírok én.
Mások előtt erősnek mutatom magam.
Bíborhajnalok nyelik el leomló könnyeim.
S párnámba fúrom zokogó szavam.
Fáj a lét,
mert nyugalmat nem lelek.
Kínzó vágyaimból
immár elmegyek.
Nem alszom.
Ma nem.
Látod?
Miattad fut tele a szemem könnyel,
Miattad fut végig az arcomon,
mert karodban ott maradt az ölelés,
s csak szemem issza szemedet.
... Mekkora ez a csönd!
Cipőm orra a fülledt avart túrja,
s reflex mozdulattal
belerajzolok egy nevet.
Már a szél sem kap bele a lombba,
csak köröttem táncol
mintha kérdené a bajt...
Ne hidd azt hogy szalmaláng,
ha fellobban a tűz.
Ha szívedből a vágyad
minden mást kiűz.
Szívet kéne tán cserélni,
mert a régi kopott.
Boldogtalan éveihez
túlságosan szokott.
Sokszor arra gondolok...
- Bár inkább gyűlölnélek.
Bárcsak ne szeretnélek ennyire!
De mindig itt zsibongsz bennem,
mindig csak Téged látlak...
Ó, Ég! Nehéz-e fekete terhed?
Tőled senki sem kérdi meg.
S nem szakad-e csillagos palástod,
ha nedved sárga, zizegő füvekre rakod?
Nem enyém a remény,
s nem Tiéd az öröm.
Nem vár reánk boldog élet,
csak fájdalom, s közöny.
Eszembe jut, mit József Attila írt rég,
s én hallgatok biztató szavára:
"Ne sírj, dalold el híres éneked,
hogy nyögve várjanak újabb csodára!"
Ha úgy akarod Nap vagyok,
S télben melengetlek.
Sárga fénnyel simogatlak,
Napszívvel szeretlek.