Trebó Róbert
Még fel sem ébredtem,
hozzád még el sem indultam,
de meg is érkeztem
lágyan, öledbe simultan.
Boszorkányság az, amit művelsz a szemeddel:
Olthatatlan vágyak szikrájaként szerepel
Szívbe szúró tekinteted két vad bogara.
Nemcsak betű, mit tollam okád,
Miattam ütöd meg a bokád,
Mert egy kimerítő
Verses limerick jő,
Hogy szűnjön szíveden a blokád!
Hinned kell szilárdan,
benned van Isten,
végtelen világban
Te vagy a Minden.
Egy sor sem szebb, mint a lányom,
Aki nincs is a világon.
Fojt a sírás, föld alá nyom.
Végem legyen, alig várom!
Egy poéta vagyok, írtad, s hozzátetted:
Nem egy huszonegyedik századi költő...
Engem, Téged, Minket elemez majd egyszer
A távoli jövő?!
Halott a link, mely versedre mutat,
de csak a poeten van hatalmad
törölni meg átírni a múltat.
Útnak indult Momo, hogy megmentsen mindent,
A világot, a szerelmet s benne minket.
Nem hagyom őt cserben, megvédem a bajtól,
S vele együtt Téged a szürke uraktól.
Most kell a kínok felett átlépned!
Tedd meg a lépést, amíg nem késő,
Hiszen nem elég az, hogy ígéred,
Egyedül vagy, nincs melléd kísérő!
Feketedoboz a szolipszizmus árnyékában
Tiéd lesz majd titkommal egy feketedoboz,
Földi létem alól mikor Isten feloldoz.
Csillagfényes éjszakán
Jött világra a leány,
Tekercsek közt tündökölt,
Tudós lelket örökölt.
Ne bújj az ölembe,
Mert őszintén szólva
Engem meg is ölne,
Hogy csak pásztoróra!
...A lelkem tovább nem bírta,
És látom, hogy velem annyi
Lehetőség száll a sírba.
Hideg még a Duna-part is
Itt, hisz a Tiszával egész,
Lábunk alatt halom kavics,
Mit a szívben szikla tetéz.
Gátoldalnak lágy ölén
Bújt csókért a lány fölém.
Egyetlen, mi visszatart,
Hideg még a Tisza-part.