Trebó Róbert
Vannak, akik felismernek?
A jelmezem nem idétlen,
Elhavazott hóembernek
Öltöztem be idén télen.
Nem ismerlek, volt igaz, ám ez már a múlt,
Most szeretlek, mint egy vad, békés háborút.
A hidegben csábítanak
Hívogató, hangos szavak:
"Elkészült a sült gesztenye,
Aki éhes, csak ezt egye!
Vegye, vigye, nagyon finom,
Mellé csakis csokit igyon!"...
Sebbel a szívemen
élem az életem,
szememben így nekem
minden kincs fénytelen.
Ha Feléd hajolok lágyan,
Tettek leplezik a vágyam:
Csak pohárba vizet Neked,
S nem időmet töltöm Veled.
Megmentheted a lelkedet,
A szívedet, amíg lehet,
Mielőtt még a rettenet
Beléd mar, tép és eltemet.
Boldogtalanul éltek, amíg meg nem haltak
Ott járok benned fel és alá csendesen,
Motoszkálok, meg ne hallja senki sem.
Másnak titok, hogy tiéd vagyok egyedül,
Hogy lelkem benned rab, és nem menekül.
Kibontott hajad
Hullámzó patak.
Csillogó szemed
Isteni remek.
Szerettem, hogy vele kezdtem,
Hogy ölébe feledkeztem,
Örültem, hogy örülhettem,
Hogy a testét körülvettem.
Nem létezik sem a Föld,
Nem létezik sem az ég,
Ne akard, hogy örököld,
Ha érzésed nem elég!
Csillogó Ruhán
Repked a Hajad,
És évek múltán
Is felém halad.
Én sem vagyok több neked,
Mint korábbi száz pasid,
Ki mind ágyba döntenek?
Te kezdted ezt el pedig.