Tristan Messpeh
Névtelen holtakat rendel az élet,
Mégis, ha szívedben szikra felébred,
Eljő az éjszaka, nézz fel az égre!
Érzed a hívást, hát indulj el végre!
Elfeledett őseid porrá hullt csontjait,
Idők sötét homályában pihenő hamvait
Hideg szél fújja örvényként a meddő palotába,
Láncra tekeredve bújnak be az árva kalodába...
Gyűjtöm a perceket, a másnak semmit,
Hogy magányos csendben legyen mit
Felidéznem, újraélnem, látnom...
A mosolyod...
Magas hegyek, szétmálló várak,
Törött világ, fáradó szárnyak,
A csodák ideje még nem járt le,
Még ragyognak a csillagok az égen.
a pillanatok, mik összekötnek,
elmém gyakran rántja elő őket
lelkem mélyéről, s átélem újra
a pillanatok, mik helyet adtak
az életedben, melletted, veled
a kedvenc köved a barlangban,
amin addig egyedül ültél,
az az apró jel, hogy odaengedsz...
Hiba volt utánad menni,
Hiba volt nem engedni.
Kérni, és megadni.
Azt hiszed, érzem,
hogy valamit érek.
Tűz fia lobban, ropja a táncot
Tűz szíve már szítja a lángot
Dallama vad ropogás
Vörös kabátot öltve magára
Lángnyelveit nyújtja vidáman
Szeme az izzó parázs
Fogom a kezed, édes, együtt táncolunk,
Hajad libben a szélben, körbefordulunk.
Fehéren csillanó hópihék, mosolyod tükrözik,
Eggyé olvadunk e csodában, ajkaid ajkam hűsítik.
Engedd, hogy veszélyes utadon kísérőd legyek!
Engedd hozzám bánatod, hogy vigaszod legyek!
Engedd, hogy elsöpörjek minden akadályt,
Mit a Sors - a kegyetlen - lábad elé hányt!
Mákos Muki kiscica volt, egért még nem látott.
De mindenre rárabolt, mi hasonlónak látszott.
Megrágta a szőnyegrojtot, papucs sarkát, bolyhot.
Míg egy szép nap észrevette a függönyzsinórbojtot.
Az éj csendje rémült suttogásba vált
A vihar súlyát recsegve nyögik a fák
Fenn szél süvít az ágakon, bokor zörög
Riadt szemek lapulnak, messze dörög.