Trosits Balázs
Bár néha oly egyszerű látni a szépet,
Szemed használod, de elveszted a képet,
Bár néha oly egyszerű látni a szépet,
Nemet intesz, és folytatod, mi léted,
Bár néha oly egyszerű látni a szépet,
Elméd vezet, és a lényeget nem érted.
Állj szembe a Nappal, hunyd be a szemed,
Engedd le a vállad, lazítsd el a nyelved,
Lógasd le a karod, mintha földet érhetnél,
Nyújtsd ki a lábujjaid, mit még sose tettél...
Légy néma, szelíd bárány,
Kit halni visznek, búcsúzván
Hóhéra kezéhez bújik simogatást...
Forrásponton vagyok, bár nem vagyok víz,
Dühöm belülről emészt, nem érzek ízt,
Nekem most a nap se süt, szél nem simogat,
Igazságtalanság ért, hogy emeljem fölé magamat?
Üres folyosón bolyongó, kopott, fiatal lélek
Keresi az útját, ki végett, miért légyen?
Fájdalom, könnyek, szorongás mögötte,
Ismeretlen, parttalan vibrálás előtte.
Vigyorral takart, könnyekben ázó arc,
Bensővel vívott, soha el nem múló harc
Leszek én még napnak sugara,
Leszek én még égnek madara,
Leszek én még évnek hónapja,
Leszek én még csoda édesapja.
Ég Veled, öreg hajós, neved áldom,
Bár személyed többet sose látom,
Hiányod érezni fogom-e, ki tudja,
Megmondani most az ég se fogja.