Turi Károly
Alkonyodik s az ég
Már sötétbe borult, nem messze innen.
Benne virágzik egy-egy kökénybokor,
Hívnak az illatok oda, honnét visszaút nincsen.
Eszembe jutottál most
E mélabús révületben.
Ahogy a szú rágja a padlásgerendát belülről,
S egy öreg vekker kattog kánont véle rendületlen.
A lenyugvó Nap sugaránál
Bontogatom szárnyaim.
Riadtan repkednek el koponyámból,
Mint dúcról a galambok, nyomorodott álmaim.
Már a virág sehol,
De itt döng a dongó e világ végén.
Marakodik néhány darázzsal
Egy söröspohár szélén.
Ahogy reád gondolok merengőn,
Kár keseregni most a múlton.
Egy hamiskártyás volt az idő véled,
Kinek nyoma nincs már a poros úton.
Megmérgezte lelkem
A sok negatív gondolat, a bánat.
Hiába szorongattad a kezem, ott voltál,
De én az egeket kutattam utánad.
Itt sétál a kertek alatt,
Lenge kabátja volt, a gyönge vetés szunnyadóban.
Hófoltokkal rajta, mint a gombok,
Maradt belőle még egy kevés mutatóban.
Egyszer volt egy kedvesem,
A legszebb tán mind közül.
Örült néha a mikulásnak,
De inkább csak a Deák bukszának üdvözült.
Győz a gonosz nemsokára,
Hisz oly nagy az ármány, mint régen.
E sötét anyagban Isten a Nap helyett
Egy zseblámpával botladozik odafent az égen.
Édes vagy néha, mint a méz,
De nem tudom, honnét hordtak a méhek.
Mert nem érzem illatodat lélekben
Oly mélynek, oly töménynek.
Elvettem a friss hó tisztaságát,
Mint a gyermek, ki vágyott benne menni.
Nem járt aznap előttem
Se vad, se ember, se senki.
Szeretnék eltűnni most,
Nyomot hagyva, mégis oly hirtelen.
Mit csak később fog fel,
Ha megérti majd az emberi értelem.
Ha minden úgy múlna el,
Hogy többé sose fájna.
S a szép emlék nem róna terhet
Ez ingatag vállra.
Becsapós az új év,
Langyos szellők járnak.
Tegnap még sajgott valami bennem,
De tán az idén szebb remények várnak.