Turi Károly
Az ima
Légy irgalmas örökkön,
Könyörgöm, adj kegyelmet.
Tiszta utat a rögökön,
Szívedhez hű szerelmet.
Csak az volt a vágyam,
Nyomot hagyni valahogy ebben a világban.
Mert rám írt egy álom, a végső, odafent nem felednek!
Hogy bevésődnöm tán sose lesz késő e nemzetnek.
Csak úgy
Leskelődtem a múltkor,
Tekintetemmel bukdácsolva utánad, mint a napsugár a rögökön.
De máig hiszem,
Hogy ott leszünk mi egymásnak örökkön-örökké, mindhalálig, Gicen.
Önmagammal birkózom,
Mert csúnya dolgok vannak idebenn.
Én küzdök e kórral,
Pedig némelyik patyolat, mégis oly idegen.
Ha egyszer majd eljő
S kézen fog a halál engem,
Megkérem, keressen egy olyan helyet,
Ha talál, ahova lefekszem.
Belénk ette magát az utána való vágy,
Várjuk, hogy szennyesünk tisztára mossa.
Eladnánk lelkünk e patyolatnak,
De kikezdett minket az irigység, mint vasat a vak rozsda.
Milyen csalóka tud lenni egy álom,
Ha belőle megébredsz.
A valóság is csak egy illúzió,
Hol bármihez nyúlsz, te mindig tévedsz.
Egy időkapszulában utazik lelkem,
Száguldunk, mint a fotonok.
Retinám ablak e világra, s érzem,
Amint nézem, hogy teszik a dolgukat ionok és protonok.
Amikor az idő majd teszi a dolgát,
S elkísér a ravatalra.
Pecsét kerül tetteimre,
S marakodnak rajtam a hivatalba`.
Arra vágytam mindig, hogy tisztán ragyogjak,
Mint sötét égboltban a csillagok sora.
Mutatni a hazautat örökkön-örökké,
S nem égni ki soha.
Volt egy hely
Régen, egykoron.
Hol fullasztott tengernyi könny,
S lesett le reám a Somló,
Mint egy hegyorom.
Gondolatok ülnek a felhők szélén,
Mint költöző madarak sorjában.
Hontalanok lettek szegények,
Már egy se lakik bent a koponyámban.
Besompolyogtál szívembe,
Ahogy Pestre az este.
Odaloptál magadnak, mint lámpa fénye az árnyakat.
Felduzzasztottad ereimet élettel,
Ahogy medrét az áradat.