Turi Károly
Szerelmet ígértél,
Olyant, mint a tiéd volt.
Telis-tele fekete lyukakkal,
Miközben szikrázott az égbolt.
Csivitelő álmok ültek fel a hársfákra,
Mint morzsát kereső éhes verebek.
Kharón evez velem, koporsóm ladik, egy darabig kaloda...
Álmomban egyszer verset írtam,
S ahogy ott sírtam, zokogtam meghitten,
Valahol a sorokban, hogy, hogysem,
Felém jött az Isten.
A szobában nehéz, dohos levegő járt, szinte úszott
A redőnyök szúette köntösén.
Én alig ismerek már anyámra,
Ki még most is olyan, mint egy költemény.
...Mondd, miért lettél ily árva!
Pedig e világot éretted szavaimmal esketem.
Tán keresel valamit? Hogy mint a fájdalom,
Ki- s bejársz a testemen.
Álmodoztam úgy
E magányos délután most rólad.
Hogy milyen lesz majd tekinteted,
Mikor az enyém a tiédbe olvad.
Az ima
Légy irgalmas örökkön,
Könyörgöm, adj kegyelmet.
Tiszta utat a rögökön,
Szívedhez hű szerelmet.
Csak az volt a vágyam,
Nyomot hagyni valahogy ebben a világban.
Mert rám írt egy álom, a végső, odafent nem felednek!
Hogy bevésődnöm tán sose lesz késő e nemzetnek.
Csak úgy
Leskelődtem a múltkor,
Tekintetemmel bukdácsolva utánad, mint a napsugár a rögökön.
De máig hiszem,
Hogy ott leszünk mi egymásnak örökkön-örökké, mindhalálig, Gicen.
Önmagammal birkózom,
Mert csúnya dolgok vannak idebenn.
Én küzdök e kórral,
Pedig némelyik patyolat, mégis oly idegen.
Ha egyszer majd eljő
S kézen fog a halál engem,
Megkérem, keressen egy olyan helyet,
Ha talál, ahova lefekszem.
Belénk ette magát az utána való vágy,
Várjuk, hogy szennyesünk tisztára mossa.
Eladnánk lelkünk e patyolatnak,
De kikezdett minket az irigység, mint vasat a vak rozsda.
Milyen csalóka tud lenni egy álom,
Ha belőle megébredsz.
A valóság is csak egy illúzió,
Hol bármihez nyúlsz, te mindig tévedsz.
Egy időkapszulában utazik lelkem,
Száguldunk, mint a fotonok.
Retinám ablak e világra, s érzem,
Amint nézem, hogy teszik a dolgukat ionok és protonok.