Turi Károly
Egy csodát vártam,
Égi jelet.
Hogy kis hasad,
Szépen csendben kikerekedett.
Egy kúriáról álmodtam,
Hol az ihlet cseléd benne.
Megszédít néha egy hintaszékben,
Mintha kis hajóm a tengeren lenne.
Milyen elcsépelt már ez a szó,
Hogy szeretlek.
Bármikor, ha kimondtam, sosem sírtak,
Csak nevettek.
Mindig is szerettem volna festeni,
A kép önmagáért beszél;
Oda nem kellenek szavak.
Kergetni őket égen-földön, ugyan már...
Mint egy feslett vásznon, ami szinte már elszakadt.
Egy-egy hang még megül a csend között,
De már ő is nyomorék.
Ránéz néha a külvilág egy ablakon,
Kinek stáció volt a mankó és a kerekesszék.
Együtt keltél velem, mint a Nap,
Fényből huzatot húzva az éjszakai rémálmokra.
S elmondtad egy pirítós mellett,
Hogy csak én vagyok a te számodra.
Susognak egymás között a fák,
Mint valami titkos üzenet.
Eltűnt belőlük a madárdal,
El a csodás kikelet.
Magányosan ballagtam,
Csak árnyékom fogta kezem.
Az őszi bérceken huzat dalolt,
S te nem vagy itt velem.
Van egy nagy titkom,
Mit el nem mondhatok.
Hogy sosem voltam boldog,
S e fájdalomtól néha ordítok.
Félve állok némán,
Mint az árva kisgyerek.
Kérdeztem a hajnalt,
Vajon miért születtem meg.
Ó, szerelem, pusztítasz minden erőddel,
Nem érzed, amit én.
Vaj vagyok késed alatt olykor,
Elhagyott a remény.
Tavaszi szellők lágy ölében,
Zsenge vetések tövén.
Mintha semmi sem történt volna a télen,
Fehéren virágzik a kökény.
Egy kora-őszi délután
Így szólt hozzám egy gomba.
Őzláb volt, azt hiszem,
Ma ne menj be a vadonba!
Belém költözött a szerelem.
Jött valahonnét, mint egy kósza pillanat.
Mint a langyos szellő tavasszal,
Azzal a varázzsal, ahogy szirmot bontogat.
A csend teremtett magának,
S a líra mindjárt
Könnybe lábadt szemekkel rohant felém.
Marakodtak a pillanaton,
Melyek közül egyik sem volt az enyém.