Turi Károly
Itt sétál a kertek alatt,
Lenge kabátja volt, a gyönge vetés szunnyadóban.
Hófoltokkal rajta, mint a gombok,
Maradt belőle még egy kevés mutatóban.
Egyszer volt egy kedvesem,
A legszebb tán mind közül.
Örült néha a mikulásnak,
De inkább csak a Deák bukszának üdvözült.
Győz a gonosz nemsokára,
Hisz oly nagy az ármány, mint régen.
E sötét anyagban Isten a Nap helyett
Egy zseblámpával botladozik odafent az égen.
Édes vagy néha, mint a méz,
De nem tudom, honnét hordtak a méhek.
Mert nem érzem illatodat lélekben
Oly mélynek, oly töménynek.
Elvettem a friss hó tisztaságát,
Mint a gyermek, ki vágyott benne menni.
Nem járt aznap előttem
Se vad, se ember, se senki.
Szeretnék eltűnni most,
Nyomot hagyva, mégis oly hirtelen.
Mit csak később fog fel,
Ha megérti majd az emberi értelem.
Ha minden úgy múlna el,
Hogy többé sose fájna.
S a szép emlék nem róna terhet
Ez ingatag vállra.
Becsapós az új év,
Langyos szellők járnak.
Tegnap még sajgott valami bennem,
De tán az idén szebb remények várnak.
Egy hajkefe maradt utána,
Amit gyakran megszagolok.
Itt maradt az illata benne,
Amiért még néha én is itt vagyok.
Mint a repülő húzta csík,
Nyomtalanul, tán úgy tűnök el.
S csak az Istennek,
De az embernek nem tartozva semmivel.
Volt karácsonyom
Néhanapján.
Bár a fenyő sokszor lopott volt
Az erdők alján.
Egy csodát vártam,
Égi jelet.
Hogy kis hasad,
Szépen csendben kikerekedett.
Egy kúriáról álmodtam,
Hol az ihlet cseléd benne.
Megszédít néha egy hintaszékben,
Mintha kis hajóm a tengeren lenne.
Milyen elcsépelt már ez a szó,
Hogy szeretlek.
Bármikor, ha kimondtam, sosem sírtak,
Csak nevettek.