Turi Károly
Van egy nagy titkom,
Mit el nem mondhatok.
Hogy sosem voltam boldog,
S e fájdalomtól néha ordítok.
Félve állok némán,
Mint az árva kisgyerek.
Kérdeztem a hajnalt,
Vajon miért születtem meg.
Ó, szerelem, pusztítasz minden erőddel,
Nem érzed, amit én.
Vaj vagyok késed alatt olykor,
Elhagyott a remény.
Tavaszi szellők lágy ölében,
Zsenge vetések tövén.
Mintha semmi sem történt volna a télen,
Fehéren virágzik a kökény.
Egy kora-őszi délután
Így szólt hozzám egy gomba.
Őzláb volt, azt hiszem,
Ma ne menj be a vadonba!
Belém költözött a szerelem.
Jött valahonnét, mint egy kósza pillanat.
Mint a langyos szellő tavasszal,
Azzal a varázzsal, ahogy szirmot bontogat.
A csend teremtett magának,
S a líra mindjárt
Könnybe lábadt szemekkel rohant felém.
Marakodtak a pillanaton,
Melyek közül egyik sem volt az enyém.
Magas az ég,
Amit nem bírnak el egyszerű szárnyak.
De ha lehull a húsom,
Belőlem valamit mégis hazavárnak.
Rózsa utca 2
A hintában fiatal lány ült,
Unott arccal nézett valamit,
Talán engem vagy a holdat.
Az asztalon gőzölgő lecsó,
S a pohárkában előtte valamiféle
Ismerem eredetű szintetikus oldat.
Beesett a fény az ablakba
Az ajtó alatt, apró kis réseken.
Te egy csipkés blúzban mosolyogsz reám
Egy régi fényképen.
Egy dolog van, amin
Nem változtat semmi, amíg élek.
Ahogy repülni tanított az Isten,
Honnét anyám méhe volt a fészek.
Mindenki gondol valamire,
Én folyton csak reád gondolok.
Hogy bongyor hajad végén a fürt
Hova, merre kujtorog.
Ott kujtorgok a napsugárral
Poros dűlőutak mentén.
Hogy itt lehetnél most velem,
Hisz a fájdalom ma már
Csak csupa mirha és tömjén.
Dédelgettem egy világot magamban,
A teremtés tajtékján ring idebent,
Még minden szalmaszál a mátkája.
Ott a palló még nem indul,
Olyan a lelkem, mint Noé bárkája.