Turi Károly
Régvolt már, mikor a Vatikánból fellőtték a napot,
Hogy az embert lelke halhatatlan, szentírásnak higgyék.
Lassan lejár az ideje e műholdnak,
A gyógyfüves embert pedig keresztre vitték.
Örökké tartó álmosság egy borostás, hajléktalan padon,
Az éjszakába rejtegetett szégyen!
Állott ott a levegő, akár a szmog, nem mozog,
S mi tárt karokkal egymásnak estünk,
Hisz volt itt már spanyolnátha is, mégis mind-mind egyszer bénák leszünk.
De addig a sok emlék mind felcser!
Ezért százszázalékos még fejünkben a vincseszter.
Ha én nem kerestelek volna anno, te lány!
Talán sose lettél volna kéretlen ily boldog.
Mert úgy hitted, vannak az életben még más,
Sokkal fontosabb dolgok.
Azért félek a haláltól, mert nem visz semmi tovább, csak a szél,
Elvesznek a gének, mindennek lába kél, csak a betűkbe kapaszkodok fanyarul.
Hogy esetleg szól majd rólam is ének,
S beszélnek később is magyarul.
Eljöttem hozzád az erdőbe,
Hogy találkozzam veled.
Csak emlegetlek, ahogy a többiek hívnak,
De nem tudom a neved.
Ma éjjel újra gyermek voltam, s ahogy
Szájam sarkából a nyál mosolyogva kicsorgott.
Rajta éhesen megcsillant a reggeli lux,
Hiába, te mélyen aludsz, de a valóság már ott vicsorgott.
Ha ezek a kövek beszélni tudnának,
Melyeket az eke nagy hetykén kiforgat.
Ha egykor volt is oly értelem a koponyában, ki értette,
Akkor még tán mosolygott, most üresen úgy tűnik, inkább csak vicsorgat.
Hol vannak a régi nyarak,
A gyermekszívek, az aranyak.
Kik sátrat vertek egy-egy film után,
Kiket nem csalt haza, csak a vacsora délután.
Sétáltam a Bakonyban
Leszegett fejjel, mélán.
Tán itt bukik alá a földnek zuhatag vérem,
S megpihen benne költői vénám.
Itt repdesel, mint a kanári,
Csak kapkodom a fejem utánad én, a semmirekellő.
Kalapom alatt fülembe duruzsolsz,
Akár a nyári szellő.
Itt zümmögsz a fejemben folyton,
Te fura gondolat,
Mint tenyerét dörzsölő, éhes döglégy kövéren.
Itt vagyok elveszve egyedül,
S e hang se terjed már úgy a sötétben.
Soha nem voltam én
Értékes ember.
Csak jöttem s mentem e vidéken,
Mint minden évben a szeptember.
Csuhába öltözött templomos lovagrend,
Őrzik odabent a nincset.
A kulcslyukon surran be guberálni a fény is,
Mely meg akarja érteni mégis odabent a giccset.