Uzelman János
Haiku-csokor
Krizantémszálak
hálánkat fejezik ki
az őseinkért.
Jó nagyapám Kanadában
dolgozott még fénykorában,
mint most, rákényszerítették,
nagy a család, kevés a pénz.
Vége már a nyárnak,
hűvös idők járnak,
nagy bánata van
a cinegemadárnak.
Jövőd már régen elveszett,
gyűrött arcodon könny pereg,
siratod "hazád" nemzeted,
mely méhéből téged kivetett.
Borús nappalokat követik
magányos, hosszú éjszakák,
oly sötét nekem az élet,
mint akire ráöntöttek
egy vödör fekete festéket.
Elköszönök tőled, szép, öreg hölgy,
irántad a honvágy mindig gyötör,
emlékek sokasága köt hozzád,
ki nem ürül soha ez a tárház.
Fecskecsalád készülődik,
villanydróton gyülekezik,
csivitelnek hangos szóval,
szeptemberben elindulnak.
Gombák
Nagy kalapban sok kis ember,
gombák nőnek erdő szerte,
kosarad, ha teleszeded,
szakértővel nézesd azt meg.
Mit éltem, olyan kevés még,
kérek én egy újabb esélyt,
mert ennyi még nem elég rég,
annyi mindent akarok még.
Hét év sokaknak nem hosszú idő.
Azt tudom, mennyi kitartás, erő,
rímeket faragni nem valami könnyű,
kérdezhetném, talán nem egyszerű.
...hogy ne hülyüljek meg egészen,
ne reszkessen lábam, kezem,
szívem összevissza ne ketyegjen.
Híres költő már nem leszek,
mert pazaroltam az éveket,
előttem a sorban sokan állnak,
sorolhatnám, kihagynálak.
Szobám falán lógó kakukkos órát
nagyapám hagyta rám sok éve már,
apjától örökölte múlt század hajnalán,
nagy becsben tartotta, vigyázott reá.
Újra nyár van, süt a napfény,
hívogat az állatkerti ösvény,
hol hagytuk abba, nem tudom,
folytassuk azért valahol.
A kór egyszer csak kicsit harapott,
nem durván, csak éppen kóstolgatott,
az orvos időben észhez kapott,
megelőzzük a bajt, gondolt nagyot.