Uzelman János
Virágba borult temetőben ballagok,
mécsesek fényében lebegő angyalok,
sírokban pihennek az elhunyt jó barátok,
hiányuk égető, mint izzó zsarátnok.
Kicsi gyerekkoromban ültem mamám öreg varrógépénél,
hajtottam a pedált, a spulniról cérna már régen lefogyott,
hangosan zakatolt a gép, képzeletem messze kalandozott,
autóban ültem, majd füstöt eresztve száguldott mozdonyom,
voltam vadászrepülő, melyből géppuskám hangosan kattogott,
harckocsiban kuporogtam, hősként rohantam árkon, bokron át,
a gaz ellenséget legyőztem, mely szép hazámra orvul támadott.
Leszállt az éj, magam vagyok,
borús égen egy csillag sem ragyog,
csendes, őszi eső kopog ablakomon,
szeretem e monoton dallamot.
Hatvan után a vonat egyre gyorsít,
nem áll meg, sebesen robog tovább,
pókhálós ablakból a múltamat nézem,
filmként pereg előttem egész életem.
Munkádat már rég elvették,
majd házadat árverezték,
most az utcára kerültél,
mától üldözött vad lettél.
Még nyíltak ősszel a kerti virágok,
még zöldellt a nyárfa az ablak előtt,
az őszi nap mosolyogva bekukucskált,
mi egymást ölelve álltunk a tábla előtt.
Jártam én egy mesés helyen,
csodálatos rózsakertben,
virágok közt sétálgattam,
szépségüktől elámultam.
Gyerekkoromban nyaranta
nagy hobbim volt a horgászat,
barátokkal, magányosan
vizek partján kóricáltam...
Olvadó jéghegyek,
eltűnő gleccserek,
pusztuló természet,
állati tetemek.
Sűrű erdő mélyén csordogáló patak,
magányos vándor szeméből könny fakad,
körötte csend honol, még a fák is sírnak,
zöld levelekről harmatcseppek hullnak.
Sír a fűzfalevél, földre hull a könnye,
siratja a nyarat, mely elrohant felette,
az idén kelt gólyák már a tarlót járják,
készülnek a hosszú útra, ami rájuk vár.
Kerek fejem bizony kopasz,
mert levágtam a hajamat,
jobban állt volna egy "sasson",
de nem volt hozzá hangulatom.
Drága, jó barátom,
nagy nap ez a mai,
hatvankettő lettél,
te vagy ma a "Jani".