Uzelman János
Munkádat már rég elvették,
majd házadat árverezték,
most az utcára kerültél,
mától üldözött vad lettél.
Még nyíltak ősszel a kerti virágok,
még zöldellt a nyárfa az ablak előtt,
az őszi nap mosolyogva bekukucskált,
mi egymást ölelve álltunk a tábla előtt.
Jártam én egy mesés helyen,
csodálatos rózsakertben,
virágok közt sétálgattam,
szépségüktől elámultam.
Gyerekkoromban nyaranta
nagy hobbim volt a horgászat,
barátokkal, magányosan
vizek partján kóricáltam...
Olvadó jéghegyek,
eltűnő gleccserek,
pusztuló természet,
állati tetemek.
Sűrű erdő mélyén csordogáló patak,
magányos vándor szeméből könny fakad,
körötte csend honol, még a fák is sírnak,
zöld levelekről harmatcseppek hullnak.
Sír a fűzfalevél, földre hull a könnye,
siratja a nyarat, mely elrohant felette,
az idén kelt gólyák már a tarlót járják,
készülnek a hosszú útra, ami rájuk vár.
Kerek fejem bizony kopasz,
mert levágtam a hajamat,
jobban állt volna egy "sasson",
de nem volt hozzá hangulatom.
Drága, jó barátom,
nagy nap ez a mai,
hatvankettő lettél,
te vagy ma a "Jani".
Ébredj, unokám, lassan felkel a nap,
e kedves hangra ágyamból kipattantam,
egy csupor aludttejet bekanalaztam,
gyorsan megmosdottam, tarisznyám felkaptam.
Badacsonyi borospince,
jó hűvös a nagy melegben,
betértünk mi oda egyszer
szomjat oltani egy fröccsel.
Bánatomat versben mondom én el,
hiányzik a csókod, ölelésed,
szomorú az életem nélküled,
könnyes szemmel nézem a fényképed.
A régi ház padlásán rendet pakolva
kezembe akadt egy poros kartondoboz,
egerek elkerülték, nem volt megrágva,
nem ízlett nekik a benne rejlő nehéz titok.
Vagyok, aki voltam,
leszek, aki vagyok,
megváltozni én már
bizony nem tudok.