Uzelman János
Hópihe száll fenn, a magasban,
holdanyó nézi mosolygós arccal,
fehér takaró fedi a tájat,
hópelyhek között angyalok szállnak.
Szerelmem, szeretlek téged én,
most érzem igazán, hogy értem élsz,
te tartod bennem a reményt,
rajtad is múlik, hogy meddig élek én.
Régen, talán sok éve már,
Nap és a Hold egymásra várt.
Egyszer ők már találkoztak,
nagy szerelemben voltak.
Szerelmem illatos Rózsaszál,
szellő szárnyán hozzád száll,
feléd árasztja illatát,
tiéd vagyok, te szép leány.
Egy csepp víz az óceánban,
homokszem a sivatagban,
hópehely magas Alpokban,
semmit érsz, egyedül vagy.
Megharagszanak rám a vadászok,
de elmesélek egy sztorit,
hol a cipő kicsit szorít,
zöld ruhások sem ártatlanok.
Köszönöm, Matula bácsi,
emberré nevelt, ez nem akármi,
megtanított sok mindenre,
barátságra, emberségre,
de főképp a szeretetre.
Vízkereszt napja vagyon,
kezdődjék vígan dalom,
sokan álarcot vegyenek,
így űzzék el a vén telet!
Nem maradt bennem semmi,
mit versbe tudnék írni,
Múzsám nem csókolt engem,
nincs mit e versbe szednem.
Hideg vízben mosakodjál,
egészséged így helyreáll,
kórság messze kerül téged,
a nyavalyád elhagy végleg.
Szent Karácsony itt ér véget,
búcsúztatjuk az óévet,
köszöntjük a jobbat, szebbet,
az ideinél biztos szebb lesz.
Duna parti macskakövet járom,
elhagyatott cipők sorát látom,
a sok cipő már csak emlék,
hogy utókor emlékezzék.
Valahogy más ez a karácsony,
kisül-e még a kalácsom,
fenyőfákon szolid fények,
halkan szól most az ének.
Mondd, karácsony a régi lesz,
érkezik majd az égi jel,
születik az új Megváltó,
a gonosztól szabadító!
Egy megöregedett házőrző vagyok,
gazdám nyelvén szólok hozzátok,
menhelyről hoztatok, jól tudom,
tulajdonosom hol volt, hol nem volt.