Uzelman János
Éva, István, János
Eljött immár szent karácsony,
köszöntök sok jó barátot,
mert nevetek napja vagyon,
barátként azt kívánom,
hogy ne csak a mai napon,
hanem amíg a Föld forog,
legyetek nagyon boldogok.
Négy nap múlva lesz Szenteste,
fények gyúlnak ország szerte,
Jézus Krisztus születése,
szeretet lángja ég szívekbe.
De jó lenne újra kisgyereknek lenni,
nyáron poros úton mezítláb szaladni,
ötven fillérért egy gombóc fagyit nyalni,
jó zsíros kenyérből nagyokat harapni.
Mint egy kis papírhajó,
bolyongok az élet tengerén,
ismeretlen vizeken sodor a szél...
Nem voltam sármos,
sem kiváltságos,
sosem volt vagyonom,
sem úri kalapom.
Fekszem a kórházi ágyon, nézem a mennyezetet,
öreg már szegény, foltos, repedezett,
közben a mennyezet is szemezget velem,
fiatalember, mégis nagybeteg.
Ne búsulj, mert sokan elhagytak,
ne fájjon lelked, ha rútul becsaptak...
Virágba borult temetőben ballagok,
mécsesek fényében lebegő angyalok,
sírokban pihennek az elhunyt jó barátok,
hiányuk égető, mint izzó zsarátnok.
Kicsi gyerekkoromban ültem mamám öreg varrógépénél,
hajtottam a pedált, a spulniról cérna már régen lefogyott,
hangosan zakatolt a gép, képzeletem messze kalandozott,
autóban ültem, majd füstöt eresztve száguldott mozdonyom,
voltam vadászrepülő, melyből géppuskám hangosan kattogott,
harckocsiban kuporogtam, hősként rohantam árkon, bokron át,
a gaz ellenséget legyőztem, mely szép hazámra orvul támadott.
Leszállt az éj, magam vagyok,
borús égen egy csillag sem ragyog,
csendes, őszi eső kopog ablakomon,
szeretem e monoton dallamot.
Hatvan után a vonat egyre gyorsít,
nem áll meg, sebesen robog tovább,
pókhálós ablakból a múltamat nézem,
filmként pereg előttem egész életem.
Munkádat már rég elvették,
majd házadat árverezték,
most az utcára kerültél,
mától üldözött vad lettél.