Vadász Attila
Ülök a kocsmában, tanakodok,
hogy a sör után hogy legyen tovább,
elindulok-e ma még, vagy maradok
és fürkészem a sörben a pofám.
A női nem gyakran igen,
csak találd meg a kulcsát,
nem kell más, csak a szíved,
mit önzetlenül nyújts át.
Szétszakít a lét, nem segít a tél,
álmodj még,
nem jön most tavasz, furcsa kis ravasz
álmokként
bújsz belém, nehéz most a kérdezés,
nem fér már
döcögő kis életembe,
csöpögő kis vérerembe...
Keresem, aki méltó,
aki szívemen sebet hagy,
elég volt a sok kígyó,
aki önzőn, bután faraghat
magából csillag-ízű ékkőt,
magányost, ostobát,
unom már a sok szép nőt,
ott a kalap, a kabát.
Üres gyomorral ébredtem mégis,
hiába törtem az ablakon át
biztos jövő felé a negyedik gangról,
a poroló megfogott, s nem hulltam alá.
Budapest, negyvenöt tavasza,
földindulás, lányok panasza,
bejött az orosz, számuk nem fogy,
jeges januárban az erkölcs térdre rogy...
Álarcban csörgetek kereplőt,
telet űzök s meghívom a Teremtőt,
üljön asztalunkhoz, a zsír serceg,
hurka, kolbász, sonka, mindenki herceg,
kiül az orrunkra a bornak virága,
pálinka méze, a múltunk imája,
a tél menekül, szavunknak gőze sincs...
A patak mélyén alszom, s minden
csak homályos és hajnali,
a Nap az égen, a hangok ébren
nem tartanak, nem hallani.
Beletörődök abba,
hogyha lánc kerül a nyakba,
nem számít, hogy húzol,
mert az életem csak satnya
utánzata annak, ahogy élnek
a fiatal suhancok,
a boldogok s a vének,
nekem nem maradt más melletted...
Anyám amíg élt, pakolt utánam
ruhát, könyvet, tányért, üveget,
s amiért magamat is utáltam,
kimosta hibáim, s betömte az üreget
a félrecsúszott utamon, s a csapdákat,
melyeket magamnak csináltam,
félrehúzta a szembecsapó ágat,
fölépített, mikor magamból kihánytam...
Fagyos, téli estéken
a szív még jobban összefagy,
odakinn nincs melegség,
a jóság magára hagy.
Gyerekszemem csillogott,
vigyázott rá az ég,
apám, anyám vijjogott,
ha engem bánat ért.
Alig van teremtőm
magamon kívül,
de téged még megvárlak,
ha eljössz végül,
hozz nekem megváltást
és egy meleg kalácsot,
szeretet-gombócot,
megmentő tanácsot.
Már nem vagyok erős,
a hajsza hasztalan,
csak pihegek csendben,
az idő céltalan.
Elhordom érted a Földet
szűk zsákomban szőnyeg alá,
nem vagyok én, aki törtet,
így rendelem magam alád.