Vadász Attila
Mi a vers? Csak annyi,
amennyi a sorokban nincs,
amit csak érzel, ha olvasol,
s közben feltöri a bilincs...
Menekülök önmagamtól, ki voltam,
legyek inkább egyedül, mint holtan,
az élők között kirekesztve,
mert az egómmal tettem keresztbe
magamnak s annak, akit szeretek,
inkább leszek egyedül, mint veletek,
mert megvetem, mi árad belőlem,
a sok nyeglén odavetett "felőlem"...
Könnyű lenne megdögleni és
hátat fordítani, ha jön a prés
a lelkemre, amit az élet
rám hagy, mint gyerek a kenyérvéget.
Feneketlen bölcső a múlt,
elkísér mindenhová,
sok apró lámpást meggyújt,
átformál átlátszóvá.
Elferdült sírkereszt,
omladozó földkupac,
elszáradt levél,
összeaszott kukac,
eldugott sír
idők ölén,
megfagyott krizantém kérdezi:
ő vagy én.
Tiszteleg az élet előtt a holt,
perceink pörögnek, ilyen gyors
még sohasem volt
az elmúlás érzése,
mint egy titkos seb...
Írok, amíg bírok,
amíg még fájnak a kínok,
amíg csak a szívemmel vívok,
amíg száraz szemmel sírok,
amíg a szeretet vezérel,
amíg beérem kevéssel,
büszke, konok eszemmel,
szépre sóvárgó szemmel...
Férfi vagyok, azt jól tudom,
magamnál alább nem adom.
Magamban hiszek, nem másban,
főleg nem lecsúszásban
Tétován ténfergek,
agyamat lény-férgek
emésztik, csócsálják,
bedarál az élet,
s csak állok mint sóbálvány,
megszűnt a messzeség,
kialudt a láng,
nincs már több veszteség...
Hozzám kötöd magad,
mint fegyőrhöz bilincselt,
kínlódó szökött rab,
ki hiába kilincselt
céltalan vitával,
megtömött libával,
szaftos menyecskével,
szigorú imával.
Kóborlok az élet országútján,
várom, hogy megszán valaki,
felvesz a kocsijára,
s lesz majd hol aludni.
Elpárolgott a rózsaszín felhő,
magával ránt a kétkedés,
hiába vártad, hogy megszán
és átsimogat a létezés
annyi sok mosolygó árkon,
hívogató cicomán,
kalandból kikevert átkon,
félresikerült lakomán.
Ember csak az, aki harcból kiszáll
s rábízza magát halovány ösztönére,
megérzi az állatok bús sikolyát,
fülének édes a szú percegése.