Vadász Attila
Ahogy hirtelen széllökés
örvényt kavar a megsárgult avarba,
úgy tarol le néha
az élet rejtelmes hatalma,
ha nem élsz bölcsen és némán,
ha nem látsz túl
gyermekkorod álmán,
ha elrontod az elronthatatlant...
Hajóm csak tántorog
a tenger ölén,
háborog, vánszorog
az élet vizén.
Csendesen szitál az őszi eső,
jó lenne egy hely, egy félreeső,
ahol könny s nyűg már nem talál rám,
ahol könnyű a csók, s izzik a szám,
ahol szeretnek, s nemcsak tisztelnek tán,
ahol mézédes gyümölcs terem a fán,
ahol simogatnak, mint kisgyereket,
féltenek, de szidnak is eleget...
Ember voltam, többre törtem,
sokat rúgtak, összetörtem,
felettem állsz te is, más is,
nincs tartásom, megyek máris.
Ha volt az égnek csillám lelke,
az mind tebeléd költözött,
a szivárványkoszorú égett,
mit a hajadra öntözött.
Cseppnyi bennem az erény,
nem táplálja már semmi sem,
elhagyott, mi szép, serény
s az életre felel nekem.
Éhes menyét kopog a padláson,
öreg kutya már csak a szagát érzi,
érzem lehét a kaszásnak,
s a kutya tekintete kérdi...
Az esőcseppek hoztak téged,
földre értél túl hirtelen,
a fellegnek állt jó apádtól
mind elmaradt az intelem.
Mi a vers? Csak annyi,
amennyi a sorokban nincs,
amit csak érzel, ha olvasol,
s közben feltöri a bilincs...
Ennyi mindenkinek jár,
hogy amíg gyermek,
lelke szarvas-szánon száll,
s arcát simogatják hópelyhek,
sül a kalács, kivirul az éj,
tisztul a cipő,
a gyereklélek mély...
Ahogy kattog a vonat alatt a sín,
úgy zakatol bennem a kín,
hogy fékezni kéne már,
hisz elszállt minden madár,
beköszön a tél,
csak a csendes szoba vár,
s a kattogás egyre erősebb,
a gondolatom is velősebb...
Amikor feladod a harcot, és hagyod,
hogy csendesen teljen a napod,
szép szelíden,
észrevétlen,
a szentlélek köntösében.