Vágány József
Mesél a kút, az artézi kút,
hol lágy víz fakadt lent
a mélyben,
átélt vihart és két háborút
bent a falu közepében.
Méltatlan szerelem,
amelyen folt esik,
ápolni bűn, véget ért.
Múltjukat görcsösen
oly sokan könnyezik,
csak sírnak a semmiért,
de ami így szétesik,
hamis volt, semmit ért!
Az iskola udvarán
zsivaj hallik ismét,
odajár az ősz is már,
"fújja" is a leckét.
Elfáradt a nyár, sóhajt is egy nagyot,
már imbolyogva jár, útilaput kapott.
Küszöbön az ősz, a kapu előtt áll,
rég nem látott vendég, bebocsátást vár.
Nekem
kétszer megvolt Amerika,
mégsem lettem gazdag,
nem is
dől a money, mint a pelyva,
ez csak mézesmadzag!
Voltam, aki voltam,
meg vagyok, aki vagyok,
hol van már a múltam,
csak léteznek a napok!
Odakint, a teraszon,
én ott kapok erőre,
míg versemet megírom,
nem nézek, csak előre.
Magyarország születésnapjára
Búzamezőn kincset találsz,
arassatok, dolgos kezek,
megérett az aranykalász,
új kenyérhez készüljetek!
(M)elegünk van
Szülőfalunk közepében
áll az öreg házunk
a kis templom közelében,
nyáron odajárunk.
Voltunk mi is gyerekek,
néha visszatér az álom,
a régi, kedves helyeket
ekkor újra végigjárom.
A kisharang neked szól ma,
és a derékba tört éveknek,
ez a világ kifordulva
most búcsút int egy életnek.
Nem kell nekünk
horvát tenger,
így is
csokibarnák
vagyunk,
szenved minden
magyar ember,
lassan fel is forr...
Látod, versenyt fut az idő,
eljött a legszebb férfikor,
sorsod a boldog, szép jövő,
vigyázd, ne vesszen semmikor!
Viszlát, tavasz, végre nyár,
táncot jár a napsugár,
zöld a fű, és kék az ég,
"tovább is van, mondjam még?"