Vágány Krisztina
Nem tudok magamon segíteni,
Bár nem is tudna tán senki sem.
A sötétség szív magába,
Lassan elveszek homályában.
Mindig, ha álomra hajtom fejem,
Alattomos módon a sötétben les rám.
Bármikor, bárhová is mehetek,
Kiutat egy darabig nem lelhetek.
Hittem én már emberben,
Hittem én már Istenben,
De amikor kellett,
Egyik sem volt mellettem.
Ha ez az utolsó táncunk,
Akkor én veled táncolom.
Ha ez az utolsó lélegzetvétel,
Akkor én veled álmodom.
Magányos, hideg éjszakán,
Amikor minden lélegzetvétel fáj,
Nincs ott, nincs, ki visszaránt.
Lángol, hadd égjen a világ,
Az eső elmossa, ami fáj.
Nem akarok érezni.
Ha nem látom,
Nincs is ott,
Nem tör meg a fájdalom.
Szeretem a fájdalmat,
Ez szabadít fel,
Hisz veszteség nélkül
Nincs győzelem.
Régóta részed vagyok,
A reményem borús napon.
A szerelmem, a támaszom,
Csak rád számíthatok.
Olyan az életem,
Mintha egy film lenne,
Annyi bánat és
Dráma van benne.