Vágány Krisztina
Egy nem fogadott hívással
Kezdődött a bűntudat,
Hagytam, hogy elmenj,
Magadra hagytalak.
Azt álmodtam, hogy elhagytál,
Tőlem messzire szaladtál.
Azt mondtad, nélküled
Várnak rám más csodák.
Elképzeltem egy világot,
Szép házat, egy családot.
Elképzeltem egy életet,
Mára jobb, mint a képzelet.
Nem ver a szív, ha nem doboghat érted,
Hasztalan a kéz, ha nem érinthet téged.
Nem mozog a száj, ha nem csókolhat,
Nem lát a szem, ha nem csodálhat.
Mostanában lepereg
Előttem az életem,
Melletted érzem,
Itt vagyok jó helyen.
Az árnyékban bujkálsz,
A sötétből leselkedsz rám.
Várod a pillanatot, hogy
Lecsaphass rám.
Megtanított bízni benne,
Bármit mond, én elhiszem.
Nem egyszerű, hisz ő,
Aki engem tönkretehet.
Vannak napok, mikor kicsit jobb,
Nem lesnek rám gonosz démonok.
Vannak napok, mikor egyre rosszabb,
Sötétben heverek összekuporodva.
Nem tudok magamon segíteni,
Bár nem is tudna tán senki sem.
A sötétség szív magába,
Lassan elveszek homályában.
Mindig, ha álomra hajtom fejem,
Alattomos módon a sötétben les rám.
Bármikor, bárhová is mehetek,
Kiutat egy darabig nem lelhetek.
Hittem én már emberben,
Hittem én már Istenben,
De amikor kellett,
Egyik sem volt mellettem.
Ha ez az utolsó táncunk,
Akkor én veled táncolom.
Ha ez az utolsó lélegzetvétel,
Akkor én veled álmodom.
Magányos, hideg éjszakán,
Amikor minden lélegzetvétel fáj,
Nincs ott, nincs, ki visszaránt.
Lángol, hadd égjen a világ,
Az eső elmossa, ami fáj.
Nem akarok érezni.
Ha nem látom,
Nincs is ott,
Nem tör meg a fájdalom.