Vágány Krisztina
Olyan világban élünk,
Ahol nem elég a szerelem.
A társadalmi normák
Szétválaszthatnak bennünket.
De szeretnék írni neked,
Elmondani, nem kedvellek.
De szeretném, ha írnál nekem,
Elmondhatnád, gyűlölsz engem.
Hiába szervezkedsz,
Mi együtt maradunk.
Hiába próbálod,
Minket nem választhatsz el.
Helló, apa!
Húsz éve már, hogy nem láttalak.
Húsz éve már, hogy önzőn feladtad.
Emlékszem sok mindenre,
Emlékszem, mikor hős voltál a szememben.
Az elvesztegetett percet
Ki adja oda?
Az elvesztegetett éveket
Ki hozhatja vissza?
Megmondtam már,
Én megyek a fejem után.
Nem számít kivel,
Mindig megküzdök érted.
Elhitették veled, hogy ennyi az életed,
Nem lehetsz már boldog, ez jutott neked.
Elhitették veled, hogy sokra nem viszed,
Hogy átlagos vagy, senki nem figyel.
Beálltam én is egyszer a sorba,
Próbáltam más lenni, mint
Amire hivatottam.
Próbáltam nem szárnyalni,
Követni egy mintát,
Önmagammal harcoltam, hogy
Ne legyek én más.
Nincsen már sehol helyem,
Csak rohangálok, mint veszett kutya a világban.
Nem tudom, hol, nem tudom, merre,
Csak utánad megyek, csak téged követlek.
Felesleges dolgokra
Pazaroljuk az időnket.
Mindennel foglalkozunk,
Csak egymással nem.